Olvasási idő: 21 percek
Volt egyszer egy szegény favágó s annak felesége és két gyermeke: fiú volt az egyik, leány a másik. A fiút Jancsikának hívták, a leánykát Juliskának. Nagyon szegény ember volt a favágó, mikor volt kenyér az asztalfiában, mikor nem s majd felvetette a gond szegény fejét: hogy tudja eltartani feleségét s két gyermekét. Este, mikor lefeküdtek, mind ezen sóhajtozott a favágó s a nagy gondtól, bánattól be sem tudta hunyni a szemét. Azt mondja egyszer az asszony:
– Hallá-e kend, sokat ne sóhajtozzék, hanem reggel menjünk ki az erdőbe, vigyük magunkkal a gyermekeket, a hol legsűrűbb az erdő, rakjunk tüzet, a gyermekeknek adjunk egy-egy darab kenyeret a kezébe s hagyjuk ott. Mi elmegyünk a dolgunkra, ők meg nem találnak haza.
– Könnyen beszélsz te, mondta a favágó, mert nem a te szivedről szakadtak a gyermekek, de én arra nem volnék képes, hogy a gyermekeimet elhagyjam.
– Hát jó, mondta az asszony, akkor mind éhen pusztulunk, akár meg is csinálhatod a koporsónkat.
Addig beszélt, addig duruzsolt az ura fülébe, hogy beléegyezett nagy szívbéli bánattal: hát Isten neki, vigyük az erdőbe!
A gyermekek nem tudtak elaludni az éhségtől s jól hallották, hogy mit határoztak felőlük. Megvárták, mig az öregek elalszanak s akkor Juliska megszólalt szipogva-szepegve:
– Hallottad, mit végeztek felőlünk?
– Hallottam, mondta Jancsika, de ne búsulj, nem hágy el az Isten.
Szép csendesen fölkelt, fölvette a kicsi kabátját s kiment a hátsó ajtón. A hold éppen akkor járt az ég közepén s az udvaron ragyogtak, fehérlettek a kavicsok. Ezekből a kavicsokból felszedett egy csomót, annyit, amennyi a zsebébe fért, aztán visszament a szobába, lefeküdt s mondta:
– Ne búsulj, Juliska, nem hágy el az Isten!
Hajnalban, mikor még alig pitymallott, bejött az asszony s felverte álmukból a gyermekeket.
– Keljetek fel, lusta kölykek. Megyünk az erdőbe fáért.
Fölkeltek a gyermekek, az asszony mind a kettőnek adott egy darab száraz kenyeret s mondta nekik:
– No, itt a mára való kenyeretek, de addig nem szabad megennetek, mig meg nem szolgáltátok.
Juliska a kötényébe dugta a két darab kenyeret, mivelhogy a Jancsi zsebje tele volt kaviccsal, aztán elindultak mind a négyen az erdőbe. Alig értek ki a faluból, Jancsika visszafordult, egy kicsit hátramaradt. Aztán, hogy tovább mentek, mindegyre hátramaradott.
– Miért maradsz el tőlünk mindegyre? – kérdezte az apja.
– A házunkat nézem, édes apám, felelt Jancsika. Ott ül a macskánk a ház fedelén s búcsút integet felém.
– Ó te bolond, te, mondta az asszony, nem a macska ül ott, hanem a nap ragyog a ház fedelén.
Jól tudta ezt Jancsika is, nem is a macska miatt maradott el, hanem az apró kavicsokat dobálta el az úton.
Beérnek az erdőbe, ott a hol legsűrűbb volt az erdő, megállanak s a favágó mondja a gyermekeknek:
– Na, most gyűjtsetek fát, hadd tegyünk tüzet, nehogy megfázzatok.
Jancsi és Juliska nagy szorgosan egy jó rakás fát gyűjtöttek össze, aztán meggyujtották s mikor már javában égett a tűz, mondta az asszony:
– Üljetek le ide, a tűz mellé, mi meg beljebb megyünk az erdőbe fáért. Ha készen leszünk, visszajövünk értetek.
Jancsi és Juliska leültek a tűz mellé s délben megették a kenyerüket. Azt hitték, hogy az apjok közel van, mert folyton hallották a fejszecsapásokat, pedig nem a fejsze vágta, döngette a fát, hanem egy nagy vastag faág, melyet egy fára kötöttek: ez ütögette, döngette a fát, amint a szél ide-oda kalimpálta. Csak ültek-üldögéltek a tűz mellett, egyszer aztán elálmosodtak s elaludtak. Sötét éjjel volt, mikor felébredtek. Haj, Istenem, keserves sírásra fakadt Juliska.
– Hát most hogy találunk ki az erdőből?!
– Ne búsulj, mondta Jancsika, csak várjuk meg, míg a hold feljő s szépen hazatalálunk.
Mikor aztán feljött a hold, Jancsika kézenfogta Juliskát, a hold világa mellett csak úgy ragyogtak, fénylettek a kavicsok s ezeknek a nyomán reggelre hazaértek. Kopogtak az ajtón, az asszony kinyitotta s mikor meglátta őket, szörnyen rájok förmedt:
– Hol voltatok, hitvány kölykek? Már azt hittük, hogy többet nem is jöttök vissza!
Mérgelődött az asszony, majd felvetette a bosszúság, de bezzeg annál jobban örült a favágó. Ő egész éjjel nem tudta lehunyni a szemét: nem hagyta nyugodni a lelkiismerete.
Telt, mult az idő s a szegény favágó hiába dolgozott reggeltől estig, még a mindennapi kenyeret sem tudta megszerezni. Az asszony megint elkezdett beszélni, duruzsolni a fülébe, hogy így, hogy úgy, mind éhen pusztulnak, ha valamiképpen meg nem szabadulnak a gyermekektől.
– Még csak éppen egy fél kenyerünk van, mondotta – s ha az is elfogy, akár megfaraghatja kend a koporsónkat. Azt mondom hát, hogy vigyük el a gyermekeket az erdőbe, de sokkal beljebb, mint először, akkor majd nem találnak haza.
– Hej, gondolta magában a favágó, jobb volna, ha megosztanád a gyermekekkel az utolsó falatodat, semhogy ilyen gonoszságon törjed a fejedet, – de csak gondolta, mondani nem merte. Egyszer már ő is ráállott a rosszra, nem volt mersze most már nemet mondani.
A gyerekek most is jól hallották a beszédet s mikor az öregek elaludtak, Jancsika fölkelt, ki akart menni a hátulsó ajtón, de az asszonynak volt rá gondja, hogy bezárja az ajtót s Jancsika nem tudott kimenni. Sírt Juliska keservesen: most már mi lesz velük, de Jancsika vigasztalta: ne sírj, édes Juliskám, nem hágy el az Isten, csak jól imádkozzál.
Reggel bejött az asszony, felrázta álmukból, adott nekik egy-egy darab kenyeret, de még jóval kisebbet, mint először. Aztán elindultak, de Jancsika a maga kenyerét a zsebében felmorzsálta, s a mint mentek-mendegéltek, mindegyre hátramaradott s egy-egy morzsát eldobott az úton.
– Mit csinálsz, Jancsika? – kérdezte az apja. – Mért maradozol hátra?
Mondta Jancsika:
– Nézem a galambunkat. Ott ül a ház tetején s búcsút integet felénk.
– Ó, te bolond, te, mondotta az asszony, nem galamb az. A nap sütött a ház fedelére, azt látod te.
Jól tudta ezt Jancsika is, de nem szólt semmit, csak dobálta a kenyérmorzsákat, mikor nem látták.
Beértek az erdőbe, mentek mind beljebb, beljebb, jó messzire, a hol még sohasem voltak világéletükben. Egy nagy sűrűségben aztán megállottak, ott nagy tüzet raktak.
– No, ide üljetek le, mondta az asszony. Ha elálmosodtok, el is alhattok. Mi megyünk a dolgunkra s ha készen vagyunk, visszajövünk érettetek.
A gyermekek ottmaradtak a tűz mellett, délben a Juliska kenyerét megették, aztán lefeküdtek s elaludtak. Sötét éjjel volt, mikor felébredtek s Juliska elkezdett keservesen sírni: jaj, Istenem, Istenem, hogy találunk ismét haza!
– Ne sírj, vigasztalta Jancsika, mindjárt feljő a hold s annak a világánál hazamegyünk.
Hát a hold fel is jött, el is indultak, de egyetlen egy kenyérmorzsát sem láttak: a madarak mind felszedték napközben. Egész éjjel bolyongtak az erdőben, aztán reggeltől estig, de nem találták meg az igazi utat.
Éhesek voltak szegények, egész nap nem ettek egyebet, csak egy-egy szem epret, málnát, mit itt-ott találtak, nem bírta már a lábacskájuk, lefeküdtek hát egy fa alá s ott elaludtak.
Reggel ismét elindultak, keresték az útat, de mindjobban, jobban belevesztek az erdőbe. Amint így bolyongtak, meglátnak egy faágon egy szép hófehér madárkát. Ez a madárka olyan szépen, olyan gyönyörűen énekelt, hogy a gyermekek megállottak s úgy hallgatták nagy gyönyörűséggel. Egyszer aztán csak felröppen a madár, mindenütt előttük röpdösött, ők meg mentek utána s addig mentek-mendegéltek, míg egy kicsi házacskához értek.
A madárka leszállott a ház fedelére, ők meg néztek föl hozzá s im, szemük-szájuk tátva maradt a csodálkozástól. Kenyérből, kalácsból, mézespogácsából volt az egész házikó, az ablaka meg tiszta cukor.
– Hej, de jó helyre vezetett a madárka! ujjongott Jancsika. No, itt megebédelünk.
Hopp, egy szempillantásra fent termett a házfedelén, leszedett egy pár kalácsot, mézes pogácsát, Juliska meg az ablaknak dült s úgy nyalta a cukrot. Hiszen ez így éppen jó volt, de egyszer csak kivisít a házból egy rikácsoló hang s kérdi:
Ki kaparász, mi kaparász? Ma még összeomlik a ház!
Feleltek a gyermekek:
A szél fújja, kaparássza,
Az ablakot mind a‘ rázza.
S ettek tovább, mintha semmi sem történt volna.
Na, hanem egyszerre csak kinyilt az ajtó s kilép egy vén asszony, de olyan vén, hogy az orra a térdét verte s odatipeg a gyermekekhez. Hej, de megijedtek, szegények! Bezzeg, hogy egyszeribe kihullott a kezükből a sok mindenféle jó! De a vén asszony nem mutatott haragot, de sőt inkább nyájasan bólintgatott a fejével s kérdezte tőlük:
– Hát ti, édes fiaim, hogy kerültetek ide? Jertek csak be, maradjatok itt, bizony mondom, jó dolgotok lesz nálam.
Azzal kézenfogta a gyermekeket, bevezette a házba, leültette, adott nekik tejet, kalácsot, almát, diót s minden jót. Aztán este szép fehér ágyat vetett nekik, lefektette, édes szóval becézgette. Azt hitték a gyermekek, hogy a menyországba kerültek.
De a vén asszony csak színlelte a jóságot. Gonosz boszorkány volt, a ki csak azért építette ezt a házikót, hogy idecsalja a gyermekeket, aztán megegye. Ha csak egy gyermek odavetődött, azt jó kövérre hízlalta, aztán megölte, megfőzte, megsütötte s megette istentelen boszorkánya. Reggel, mikor még Jancsi és Juliska édesen aludtak, odament az ágyukhoz, nézte, vizsgálta s vigyorogva mormogta magában: Ej, de pompás pecsenye lesz ezekből! Csak éppen azt várta, hogy felébredjenek a gyermekek, megfogta Jancsit, vitte az ólba, bezárta, Juliskára meg rákiáltott:
– Eredj, te lusta, hozzál vizet, főzz valami jót a bátyádnak, hadd hízzék. Ha aztán meghízott, megeszem, meg ám!
Hej, édes Jézusom, sírt Juliska, hullott a könnye, mint a záporeső, de sírhatott, azt kellett tegye, amit a boszorkány parancsolt.
Jancsikának a legjobb ételeket főzték, de Juliska csak száraz kenyeret kapott, azt is keveset, a boszorkány pedig minden reggel odabicegett az ólhoz s bekiáltott:
– Nyujtsd ki az ujjadat, Jancsika, hadd lám, hízol-e?
De Jancsikának volt esze, az ujja helyett csontocskát nyujtott ki. A boszorkány rosszúl látott, azt hitte, hogy az csakugyan a Jancsika ujja s ugyancsak csudálkozott, hogy nemhogy hiznék, de még inkább soványodik. Mikor aztán eltelt négy hét s Jancsika még mindig sovány volt, elhagyta a boszorkányt a béketűrése s mondta Juliskának:
– Hallod-e, hozzál vizet. Akár kövér, akár sovány a bátyád, én már tovább nem várok, holnap reggel megöljük s megfőzzük.
Sírt Juliska, hullott a könnye, mint a záporeső s míg a vizért járt, folyton imádkozott; Istenem, Istenem, segélj meg minket! Bár inkább széttépett volna valami vadállat az erdőben, legalább együtt haltunk volna meg!
De hiába sírt, hiába imádkozott, reggel a vizet fel kellett tenni a tűzre.
– Hagyd, csak forrjon a víz, mondta a vén boszorkány, addig még begyujtunk a kemencébe s kenyeret sütünk.
Begyujtnak a kemencébe, a lisztet meggyúrják, eközben leszakad a tűz s mondja a boszorkány:
– No, most bujj be a kemencébe, nézd meg, hogy jól kihevült-e?
Hiszen Juliska mindjárt megsejtette, hogy min járatja az eszét a boszorkány s mondta:
– Ó lelkem nénémasszony, én nem tudom, hogy kell bebujni a kemencébe.
– Ejnye te ostoba, rikácsolt a boszorkány, nem tudsz bebujni? Hisz olyan nagy a kemencze szája, hogy magam is beférnék azon!
Odament a kemencéhez, benézett a száján, mutatta Juliskának, hogy milyen nagy, de Juliska sem volt rest, úgy meglökte a boszorkányt, hogy egyszeribe begurult a kemencébe, aztán meg hirtelen rázárta a kemence vasajtaját. Haj, de bőgött, sikoltozott adta gonosz boszorkánya!
Hiszen bőghetett, sikoltozhatott, nem tartott ez sokáig. Izzé-porrá égett egy szempillantás alatt.
De bezzeg szaladott Juliska is az ólhoz, kinyitotta az ajtót, Jancsika kiugrott, egymás nyakába borultak, ugráltak, táncoltak nagy örömükben s most már hogy nem kellett félniök a vén boszorkánytól, bementek a házikóba, a hol minden sarokban volt egy láda, szinültig tele arannyal, ezüsttel s mindenféle drágasággal.
Jól megrakták a zsebjüket, a kötényüket s azzal uccu neki! ki a házból, mentek, amerre a szemük látott. Mentek, mentek, mendegéltek s egyszerre csak egy nagy folyóhoz értek. No, most ezen hogy menjenek átal, mikor nincs hid rajta?
– Nini, mondta Juliska, amott úszik egy fehér kácsa, szólítsuk meg, hátha átvisz a hátán. Mindjárt meg is szólította Juliska:
Kácsa, kácsa, édes kácsa,
Végy a fehér hátacskádra. Még csak egy szál palló sincsen,
Kedves kácsa, ne hagyj itten!
A kácsa egyszeribe partra úszott, Jancsika felült a hátára s maga mellé akarta ültetni Juliskát is, de Juliska azt mondta:
– Csak eredj te elébb s küldd vissza utánam. Nem bír át egyszerre kettőnket.
Úgy is lett. A kácsa először átvitte Jancsikát, azután Juliskát, megköszönték a kácsa jóságát, elbúcsuztak tőle s tovább mentek, mendegéltek, míg egyszerre csak mind ismerősebb lett az erdő s im megpillantották az édesapjuk házát. Nosza, megfutamodtak s meg sem állottak, míg haza nem értek. Hej, édes jó Istenem, volt öröm! Nem győzték ölelni, csókolni az édes apjukat.
Hát még a szegény favágó! Sírt örömében, hullott a könnye, mint a záporeső. Aztán kirakták mind, ami drágaságot magukkal hoztak s bezzeg többet nem éheztek, nem sanyarogtak. Na, tudom, most már a mostohájuknak sem lettek volna többet a terhére, az ám, csakhogy míg ők az erdőben laktak, meghalt az asszony. Most már élhettek boldogan s éltek is, míg meg nem haltak. Itt a vége, fuss el véle!
Facebook 
Whatsapp 
Messenger 
Telegram
Kontextus
Értelmezések
A mese nyelvészeti elemzése
A „Jancsi és Juliska“ története a Grimm testvérek egyik legismertebb és legkedveltebb meséje. A történet középpontjában két testvér, Jancsi és Juliska áll, akik egy szegény favágó gyermekei. A család olyan szegény, hogy a szülők kétségbeesésükben arra az elhatározásra jutnak, hogy a gyerekeket az erdőben hagyják.
A mese tanulságokat hordozó elemekkel bír, például a testvéri összetartás és bizalom fontosságáról, amelyet Jancsi és Juliska egymás iránt érez. Jancsi bölcsessége és leleményessége, mint például a kavicsok elszórása, hogy visszataláljanak, vagy a kenyérmorzsák eldobálása a második kísérlet során, kiemeli azt a gondolatot, hogy a probléma megoldásához intelligencia és találékonyság szükséges.
A mese emellett bemutatja a gonosz megtestesülését a boszorkány személyében, aki gyerekeket csalogat házikójába azzal a szándékkal, hogy megegye őket. A boszorkány háza az édességek metaforája, amely a kísértés veszélyét szimbolizálja. Juliska bátorsága és esze, amellyel végül legyőzi a boszorkányt, hangsúlyozza, hogy a bátorság és a gyors gondolkodás segíthet a veszélyes helyzetek leküzdésében.
A történet végén a testvérek visszatalálnak az apjukhoz, és gazdagságukkal boldog életet élhetnek, ami egy tipikus „happy end“-et biztosít, ahol a jó elnyeri méltó jutalmát, míg a rossz elnyeri méltó büntetését. A mese tehát nemcsak szórakoztató, hanem tanulságos is, bemutatva a család, a kitartás és a találékonyság erejét.
Jánoska és Margitka, vagy ahogy Magyarországon ismerjük őket, Jancsi és Juliska meséje a Grimm fivérek egyik legismertebb története.
Szociális és gazdasági nehézségek: A mese a szegénység és a túlélés kérdéseit feszegeti. A szülők döntése, hogy a gyerekeket az erdőben hagyják, a végső kétségbeesés kifejezése egy olyan korban, amikor a családok gyakran szembesültek az éhezéssel és szegénységgel.
Családi kapcsolatok: A történetben megjelennek a családi konfliktusok, mint például a mostoha anya rosszindulata, szemben az apa gyengeségével és bűntudatával. Ez a mese azt sugallja, hogy a családi kötelékek fontosak és bonyolultak, ugyanakkor azt is megmutatja, hogy a testvéri szeretet és összetartás képes legyőzni a nehézségeket.
A túlélés és a leleményesség: Jancsi és Juliska története a gyermeki leleményesség és élelmesség példája. Jancsi kavicsai és kenyérmorzsái jelképezik az előrelátást, míg a boszorkány túljárása az eszén a találékonyságot.
Mágikus elemek és erkölcsi tanulságok: A boszorkányok és a varázslatos elemek jelenléte a mesében arra szolgál, hogy látványos keretet adjon az erkölcsi tanulságoknak: a gonoszság végül saját maga által pusztul el, míg a jó, kitartó és igaz emberek jutalmat nyernek.
Női szereplők
A mese bemutatja a női alakok különböző archetípusait: a gonosz mostohát és boszorkányt, illetve a szeretetteljes Juliskát, aki a történet előrehaladtával egyre inkább cselekvő szereplővé válik.
A gyermekek autonómiája: A mese során Jancsi és Juliska fokozatosan veszik át az irányítást a saját sorsuk felett, mely tükrözi a felnőtté válás folyamatát, ahol a gyerekeknek meg kell tanulniuk önállóan dönteni és cselekedni.
Ez a történet, mint sok más népmese, többrétegű jelentéssel bír, mely generációk óta szórakoztatja és tanítja az olvasókat, hallgatókat.
A „Jánoska és Margitka“ (más néven „Jancsi és Juliska“) egy klasszikus Grimm-mese, amelyet gyakran elemzünk nyelvészeti szempontból, mivel gazdag szimbolikus és kulturális elemekkel rendelkezik. A mese számos lehetséges értelmezése alkalmat ad a nyelvi és stilisztikai vizsgálatokra is.
Archaikus nyelvhasználat: A mese szövege bőséggel tartalmaz archaikus kifejezéseket és mondatszerkezeteket, ami tükrözi a német eredeti fordításkori magyar nyelvet. Ez érdekes példája annak, hogyan változott a nyelv az idők során.
Narratív szerkezet: A történet klasszikus mesei struktúrát követ, amely magába foglalja a hármasságot (három próbálkozás vagy esemény), a próbatételeket és a végső megoldást. Ez a szerkezet fontos tanulságokat közvetít a kitartásról és a leleményességről.
Ismétlések: A mese többször ismétlődő elemeket használ, például a „ne búsulj“ kifejezést, ami megnyugtatja és bátorítja a szereplőket és az olvasót is.
Szimbólumok: Az erdő mint veszélyes, de ugyanakkor megismerésre váró hely, a kenyérmorzsák és kövek szimbolikus jelentése segítenek a szereplők útkeresésében.
Párbeszédek: A karakterek közötti rövid párbeszédek előreviszik a cselekményt és jellemzik a karaktereket, például a mostoha gonosz indítékait és Jancsika leleményességét.
Családi dinamika: A mostohaszülő figura gyakori eleme a meséknek, amely itt a szegénység és tehetetlenség érzését erősíti.
Étel és éhezés: Az éhezés és az étel alapvető motívum a mesében, amely a túlélésért folytatott küzdelmet szimbolizálja.
Lexikai különbségek: A mese bemutatja, hogyan változott a szóhasználat a modern magyar nyelvben. Érdemes összehasonlítani a Grimm-eredetiket a különféle fordításokkal.
Narratív elemzés: A szereplők fejlődése és a történet ívének vizsgálata segíthet megérteni a nyelv szerepét a feszültségkeltésben és a megoldásban.
Összességében, a „Jánoska és Margitka“ meséjének nyelvészeti elemzése gazdag betekintést nyújt a kultúrák közötti nyelvi közvetítésbe és a mese strukturális jelentőségébe.
Információk tudományos elemzéshez
Mutatószám | Érték |
|---|---|
| Szám | KHM 15 |
| Aarne-Thompson-Uther-Index | ATU Typ 327A |
| Fordítások | EN, ZH, ES, FR, RU, UA, CZ, PT, JA, DE, KO, VI, TR, IT, PL, NL, RO, EL, DA, FI, SE, BE, BG, ET, LV, SK, SL, SR, NO, LT |
| Björnsson olvashatósági mutatója | 46,2 |
| Karakterek száma | 13.178 |
| Betűk száma | 10.524 |
| Mondatok száma | 139 |
| Szavak száma | 2.054 |
| Átlagos szavak mondatonként | 14,78 |
| Több mint 6 betűs szavak | 645 |
| A hosszú szavak százaléka | 31,4% |
| Típus-token arány (TTR) | 0,428 |
| Mozgóátlagos típus-token arány (MATTR) | 0,835 |
| Szöveges lexikai diverzitás mértéke (MTLD) | 133,0 |
| Hapax legomena | 631 |
| Átlagos szóhossz | 5,13 |
| Mondathossz mediánja | 13,0 |
| Mondathossz 90. percentilise | 26,0 |
| Közvetlen beszéd aránya | 0,0% |
| Mondatkomplexitás | 3,12 |
| Kötőelemek | 68 |
| Referenciális kohézió | 0,021 |
| Szereplő-/névjelöltek | Jancsika (20), Juliska (19), Istenem (6), Isten (4), Juliskának (3), Juliskát (3), Jancsikának (2), Jancsi (2) |
| Szereplők együtt-előfordulási hálózata | Jancsi - Juliska (4), Jancsika - Juliska (4), Istenem - Juliska (3), Isten - Jancsika (2), Isten - Juliska (2), Jancsika - Juliskát (2), Jancsikának - Juliskának (1), Jancsika - Jancsikának (1) |
| Motívum-/címkejelöltek | Grimm fivérek |
