Olvasási idő: 22 percek
Volt egyszer egy katona; hosszú ideig szolgált hűségesen a király seregében, de mikor a háború véget ért, a sok sebe miatt már nem tudott tovább szolgálni.
A király maga elé rendelte, és azt mondta neki:
– Mehetsz, amerre látsz, nincs többé szükségem rád.
– De hát miből éljek én ezután? – kérdezte a katona.
– Az a te dolgod – felelte a király. – Nekem nem kellesz, zsold pedig csak annak jár, aki megszolgálja.
Szegény katona mit tehetett egyebet? Nekivágott a nagyvilágnak. Ment egész nap a gondjával, estére egy erdőbe ért. Éppen le akart heveredni az, egyik fa alá, mikor világosság lobbant a szemébe. Fölkelt, elindult arra, amerre a fényesség csillogott, és csakhamar eljutott egy takaros kis házhoz.
Abban a házban pedig egy boszorkány lakott; csakhogy a katona nem tudta, azt hitte, egy jóságos öreganyókára talált. Beköszönt hát:
– Jó estét, öreganyám, adnál-e szállást éjszakára meg egy keveset ennem-innom? Messziről jövök, nagyon eltikkadtam.
– Hohó – mondta a boszorkány -, kóbor katonának nem szokás ám semmit adni, nemhogy szállást! De ne mondd, hogy szívtelen vagyok: beengedlek, ha megteszed, amit kérek tőled.
– No, mit kívánsz? – kérdezte a katona.
– Ásd fel holnap a kertemet!
A katona elfogadta az ajánlatot. Ott aludt a házban, másnap pedig nekiállt, és egész nap dolgozott, ahogy csak erejétől tellett; de csak nem készült el estére.
– Látom, ma már nem bírod tovább – mondta estefelé a boszorkány. – Nem bánom, itt tartalak még egy éjszakára. Holnap majd fölaprítasz érte egy kocsiderék fát.
Másnap a katona megint egész nap dolgozott, de felével sem végzett a fának.
– Tohonya ember vagy – mondta a boszorkány -, sosem készülsz el a napi munkáddal. De látom, sebesült vagy, azért megy ilyen nehezen. Jó szívvel vagyok hozzád: itt maradhatsz ma éjszakára is, ha holnap megteszel nekem valamit a szállás fejében.
– Mi volna az a valami? – érdeklődött a katona, mert félt, hogy megint egy kocsiderék fát vágatnak fel vele.
– Csekélység az egész – mondta a boszorkány. – Van a házam mögött egy kiszáradt öreg kút, beleejtettem a múltkor a lámpásomat, azt hozd fel nekem.
– Nem érdemes egy ócska lámpásért lemászni a kútba! – felelte a katona.
– Csakhogy az nem akármilyen lámpás ám! Szép kék fénye van, és sohasem alszik ki!
– Hát akkor felhozom – mondta a katona, és aludni ment.
Másnap a boszorkány leengedte a katonát egy kosárban a kút fenekére. A katona megkereste a kék fényű lámpást, aztán megrántotta a kötelet hogy húzzák föl. Mikor a kosár már közel járt a kávához, a boszorka lehajolt, és el akarta venni a lámpást. De a katona észrevette, hogy a vénség valami rosszat forral ellene.
– Hohó – kiáltotta -, a lámpást majd csak akkor adom oda, ha szilárd földet érzek a talpam alatt!
A boszorkány megdühödött, elengedte a kötelet, szegény katona meg lehuppant a kút fenekére.
Nagyot esett, de szerencsére nem történt semmi baja, csakhamar föltápászkodott a nedves, puha földön, és körülnézett a sötétben. Ott volt a lába mellett a kék fényű lámpás is, de hát mit ért vele a szerencsétlen! Látta, hogy nincs mentség, innét ugyan senki sem húzza ki, nyomorultul el kell pusztulnia. Leült nagy búsan egy kőre, csak úgy találomra belenyúlt a zsebébe, s egyszer csak a kezébe akadt a pipája.
„No, ez lesz az utolsó szórakozásom ebben a keserves életben“ – sóhajtotta.
Megtömte a pipát a maradék dohányával, és rágyújtott a kék lángnál. Alig pöfékelt egyet-kettőt, egyszerre csak egy fekete emberke termett előtte.
– Uram, mit parancsolsz? – kérdezte.
– Ugyan mit parancsolnék? – csodálkozott a katona.
– Nekem az a dolgom, hogy mindent megtegyek, amit csak kívánsz – mondta az emberke.
A katona hitte is, nem is.
– Ha valóban úgy van, ahogyan mondod – szólt -, tegyünk próbát, hadd lássuk, mit tudsz. Először is segíts ki ebből a kútból.
A kis ember, se szó, se beszéd, kézen fogta, és végigvezette egy föld alatti folyosón. A kék fényű lámpásról sem feledkezett meg, azt is magával vitte. Az a folyosó volt a boszorkány kincseskamrája: amit a föld fölött gyűjtött, azt ott rejtette el a föld alatt. Csak úgy csillogott-villogott a kék lámpás táncoló fényében a sok arany, ezüst, gyémánt, drágakő. A katona sem volt rest, annyit markolt belőle, amennyit csak bírt.
Mikor fölértek a föld színére, azt mondta az emberkének:
– Ezt az első kívánságomat derekasan teljesítetted. Lássuk, hogyan boldogulsz a másodikkal. Eredj, kötözd meg a boszorkányt, és vidd a törvény elé.
Az emberke meghajolt, eltűnt. Alig telt el egy kis idő, egy vad fekete kandúr vágtatott el iszonyú rikácsolással a katona mellett, majd leverte a lábáról. Aztán már jelentkezett is előtte az emberke:
– Uram, minden meglett úgy, amint kívántad. A boszorkány fönt lóg a bitófán. Kívánsz-e még valamit?
– Egyelőre semmit – mondta a katona -, hazamehetsz. De vigyázz, kéznél légy, ha szükségem lesz rád, és kiáltok érted.
– Nem kell kiáltanod – felelte az emberke -, elég, ha a kék lángnál pipára gyújtasz; abban a pillanatban ott leszek előtted.
Azzal eltűnt.
A katona visszatért a király városába, ahol valaha szolgált. Betért a legjobb fogadóba, elhívatta a szabót, szép ruhákat varratott magának, gyönyörű ráncos csizmát rendelt a csizmadiánál, a fogadósnak pedig meghagyta, rendezzen be neki egy szobát olyan pompásan, olyan kényelmesen, ahogyan csak lehet.
Mikor a szoba elkészült, megidézte a fekete emberkét, és így szólt hozzá:
– Hűséggel szolgáltam a királyt, de kiadta az utamat, és hagyta volna, hogy fölkopjék az állam. Ezért most meg akarok fizetni neki.
– Mit parancsolsz, mit tegyek? – kérdezte a kis ember.
– Megvárod, míg a király lánya lefekszik. Mikor már jó mélyen alszik, hozd el ide hozzám, azt akarom, hogy a szolgálóm legyen.
– Nekem ez semmiség – felelte az emberke -, neked azonban veszedelmes dolog; megjárhatod, ha kitudódik.
– Te azzal ne törődj – szólt a katona -, te csak tedd, amit meghagytam neked.
Leszállt az este.
A katona jóízűen megvacsorázott, aztán elhelyezkedett a szobája legkényelmesebb karosszékében, és várakozott.
Mikor a toronyban tizenkettőt ütött az óra, fölpattant az ajtó, és az emberke hozta a király lányát.
– Csakhogy itt vagy! – rikkantott a katona. – Egy kettő, dologra! Fogd a söprűt, takarítsd ki a szobát!
A lány nekilátott a takarításnak, és dolgozott szótlanul, szorgalmasan.
Mikor elkészült, a katona odaparancsolta a karosszéke elé, kinyújtotta a lábát, és rárivallt:
– Húzd le a csizmámat!
A királylány lehajolt, megfogta egyik finom kezével a csizma fejét, másik finom kezével a piszkos csizmasarkot; húzogatni kezdte a lábbelit.
– Mit ügyetlenkedsz – förmedt rá a katona -, húzd meg tisztességesen!
A királylány meghúzta, a katona meg könnyedén mozdított egyet a bokáján, úgyhogy a csizma szinte leszaladt róla, szegény lány majd hanyatt esett.
A katona úgy tett, mintha rettenetesen méregbe jönne az ügyetlensége miatt. Fölugrott, kikapta kezéből a csizmát, s odavágta elé a földre.
– Pucold ki! De olyan fényes legyen, mint a tükör, megértetted?
A királylány fölvette a földről a csizmát, lekaparta róla a sarat, és szép csillogóra kipucolta. Bármit parancsolt neki a katona, mindent megtett, és mindent némán, ellenkezés nélkül, félig hunyt szemmel, mintha aludnék.
Mikor a kakas odakint az elsőt kurjantotta, megjelent az emberke, fölkapta, és visszavitte a palotába.
Másnap reggel nagyon fáradtan ébredt a királylány. Ment egyenesen az édesapjához.
– Jaj, édes jó apám, olyan különös álmot láttam, még most is kába vagyok tőle. Egy kis fekete ember ölbe kapott, villámgyorsan végigrohant velem az utcákon, és bevitt egy katona szobájába. Annak a katonának lettem a cselédlánya. Mindenféle piszkos munkát kellett végeznem, kitakarítanom a lakását, kifényesítenem a csizmáját. Csak álom volt, mégis úgy összetört, mintha valóság lett volna.
– Nagyon is lehet, hogy valóság volt – felelte a király. Tűnődött egy ideig, aztán így szólt: – Figyelj rám, lányom, adok neked egy jó tanácsot. Rakd tele a zsebedet borsóval, és hasíts egy kis lyukat rajta. Ha ma éjjel megint elragadnának: útközben kiszóródik a borsó, és megmutatja, merre visznek. Akkor aztán rátalálunk a nyomon a gazfickóra!
Csakhogy amíg beszélt, a fekete emberke láthatatlanul ott állt mellette, és mindent kihallgatott. Éjszaka aztán, mikor megint elvitte az alvó királylányt, annak a zsebéből kihullott ugyan néhány szem borsó, de bizony nem mutatott meg semmiféle utat, mert a furfangos emberke előzőleg a város valamennyi utcáját fölhintette borsóval. A királylánynak pedig azon az éjszakán is cselédkednie kellett, első kakasszóig.
Másnap már korán reggel szétküldte a király az embereit, borsónyomot keresni. De hiába küldte őket: valahány utcája csak volt a városnak, mindegyiken ott kuporgott egy sereg szegény gyerek. Szemelték vígan a borsót, és örvendezve kiabálták:
– Ma éjjel borsóeső esett!
A király váltig bosszankodott, hogy így túljártak az eszén.
– Valami mást kell kitalálnunk – mondta a lányának. – Este, ha lefekszel, hagyd magadon a cipődet; aztán mielőtt visszahoznak a szolgálatból, dugd el ott valahová az egyiket. A többi már az én dolgom; majd én megkerestetem. Akkor aztán nem szabadul a kezünkből a bűnös!
A fekete emberke ezt is kihallgatta, de ez ellen a fortély ellen már semmi ellenszere nem volt. Megpróbálta lebeszélni a katonát a szándékáról.
– Ne hozasd el ma éjszakára a királylányt; rajtaveszthetsz, ha meglelik nálad a cipőjét.
– Sose félts te engem! – hetykélkedett a katona. – Tedd, amit mondtam.
Szegény királylány a harmadik éjjel is ott takarított, ott pucolta a mocskos csizmát a katona szállásán. Hanem amikor meghallotta a kakasszót, gyorsan eldugta egyik cipőjét az ágy alá.
Másnap reggel a király tűvé tétette az egész várost a lánya cipője után. Meg is találták végre a topánkát a katona szobájában az ágy alatt.
A katona akkor már nem volt otthon: a kis emberke addig könyörgött neki, míg rá nem vette a szökésre. Éppen a városkapun igyekezett kifelé, amikor a király poroszlói elcsípték. Bilincsbe verték, és tömlöcbe vetették.
Amikor a katona az emberke unszolására végre rászánta magát a menekülésre, akkor a király csatlósai, akik a királylány cipőjét keresték, már befordultak a fogadó udvarára. Elállták a kaput; a katonának már csak meg módja volt rá, hogy odébbálljon: kiugrott az ablakon az utcára. Hanem a nagy sietségben megfeledkezett a legfontosabbról: a kék fényű lámpásról. Pénz se volt nála több, csak egyetlen arany a zsebében.
Vasra verve kuporgott a börtönében, s amint kitekintett az ablakon, látta: egy hajdani bajtársa ott tesz-vesz az udvaron az ablak közelében. Kikopogtatott neki, s amikor az odament, lekiáltott:
– Mindig jó pajtásom voltál, megtehetnél nekem valamit, mielőtt lenyakaznak.
– Ha lehet, szívesen – felelte a pajtása.
– Van nekem egy kis batyum, ott maradt a fogadóban, ha azt elhoznád, adnék egy aranyat érte.
– Ha csak ez kell! – mondta a bajtársa; elszaladt, és kisvártatva már hozta is a batyut.
– Derék ember vagy, megérdemled ezt az aranyat, én már úgysem veszem hasznát ezen a világon! – mondta a katona, és odaadta neki az aranypénzt, aztán mikor egyedül maradt, előhalászta a cókmókjából a lámpást, és rágyújtott a kék lángnál a pipájára.
Abban a pillanatban ott termett a fekete emberke.
– Sose félj – vigasztalta. – Akárhova visznek: vigyenek; akármit tesznek: csak hadd tegyék. Te semmi mással ne törődj, mint azzal, hogy mindig veled legyen a kék fényű lámpás.
Másnap törvényt ültek a katona felett. Nem bizonyult rá semmi gonoszság, a bíróság mégis halálra ítélte. Már vitték is a vesztőhelyre.
– Egy utolsó kegyet kérek! – mondta a katona, mikor fölolvasták neki az ítéletet.
– Mit? – kérdezte a király.
– Hogy útközben még egy pipát elszívhassak.
– Felőlem akár hármat is! – felelte a király. – Hanem az életednek semmiképpen nem kegyelmezek meg, akárhogy könyörögsz érte!
– Azért én egy árva szóval sem könyörgök – mondta a katona egykedvűen. Szép kényelmesen előszedte a pipáját, és meggyújtotta a kék fénynél. Pöfékelt egypárat, eregette a bodor füstöt, meg szép kékesszürke füstkarikákat is bocsátott föl a magasba, egyike a másik után, mintha nem is vesztőhelyre vinnék, hanem csak úgy sétálgatna.
A nép csodálkozott rajta, milyen nyugodtan ballag a halálba.
– Ez aztán a bátor ember! – mondta az egyik.
– Nem bátor ez, hanem elvetemült! – mondta a másik.
– Életemben ilyen megátalkodott gonosztevőt nem láttam! – szólt egy harmadik.
A katona meg csak lépegetett köztük, eregette a füstöt, és mosolygott magában. Így ért oda annak a lépcsőnek a tövébe, amelyik fölvezetett a vesztőhelyre. Már nyújtotta is érte a kezét a markos hóhér, hogy átvegye a poroszlóktól, akik odáig kísérték.
– Egy kis türelem – mondta a katona -, hadd szívjam már végig ezt az utolsó pipámat!
És jól megszívta; akkora füstbodrot kanyarított akár egy kisebbfajta kémény. A füstből pedig kiugrott eléje a fekete emberke. Kis furkó volt a kezében.
– Mit parancsolsz, kedves gazdám? – kérdezte.
– Szolgáltass igazságot a hamis bíróknak meg a porkolábjaiknak mondta a katona – de a királyt se kíméld, amiért ilyen gazul bánt velem!
A kis ember nekigyürkőzött, cikázni kezdett, mint a villám, forgatta a furkóját, hogy csak úgy zúgott, s akit eltalált vele, az nyomban lerogyott a földre. Ott lapult már porkolábostul mind az egész bíróság, moccanni se mertek, legföljebb csak annyit, hogy meg-megtapogatták a hátukon a hurkákat.
A király nagyon megijedt, rimánkodásra fogta a dolgot.
– Nem bánom – mondta a katona -, most az egyszer még megkegyelmezek. De megjegyezze ám mindenki magának, hogy a kiszolgált katonával is tisztességgel kell bánni!
Intett az emberkének, hagyja abba az igazságtevést.
A király örült neki, hogy megszabadult a veszedelemtől, szánta-bánta keményszívűségét, és hogy jóvátegye a hibáját, odaígérte a katonának egész birodalmát, és hozzáadta feleségül a lányát.
Facebook 
Whatsapp 
Messenger 
Telegram
Kontextus
Értelmezések
A mese nyelvészeti elemzése
A „A kék mécses“ a Grimm fivérek egyik meséje, amely egy hűséges, de sebesült katonáról szól, akit a király elutasít, mert már nem tud harcolni. A katona egy boszorkány házába téved, aki kihasználja őt, de végül egy kék mécses segítségével varázserőre tesz szert. A fekete emberkét, aki megjelenik a lámpás meggyújtásakor, úgy tudja irányítani, hogy minden kívánságát teljesíti.
A mese tanulsága, hogy a kiszolgált emberekkel is tisztelettel és méltányosan kell bánni, mert sosem tudhatjuk, milyen képességek vagy lehetőségek rejlenek bennük. A katona története azt példázza, hogy a bátorság, a találékonyság és a szerencse hogyan fordíthatják meg egy ember sorsát, még akkor is, ha az egész világ ellene fordulni látszik. A mese végén a katona igazságot szolgáltat azokon, akik sérelmezték őt, és elnyeri méltó jutalmát a király birodalmával és lányával együtt.
Grimm fivérek „A kék mécses“ című meséje számos jelentéssel bír, melyeket különböző szempontok szerint értelmezhetünk:
Társadalmi Igazságtalanság és Társadalmi Státusz: A mesében a katona hűségesen szolgálta a királyt, de a háború után, amikor már nem tudott harcolni, a király hűvösen elbocsátotta és nem gondoskodott róla. Ez a történet napjainkban is rezonálhat azokkal a veteránokkal, akik szolgálatuk után kevés támogatást kapnak.
A kisember és a hatalom: A mese megmutatja, mennyire könnyedén változtathatják meg a dolgok menetét a látszólag jelentéktelen, de varázslatos eszközök vagy lények. A katona sorsa a kék mécses ereje által változik meg, amivel hatalmat szerez azok felett, akik korábban elnyomták őt.
Büntetés és Megbocsátás: A katona először a bosszút választja a királlyal szemben, de végül megbocsát neki, miután hatalmát és igazságérzetét érvényesíti. A megbocsátás motívuma fontos eleme a mesének, hogy a helyzetek megváltozhatnak, és a megbánás esélyt adhat a jóvátételre.
A varázslat és az erő használata: A történetben a katona nem csupán önző módon, hanem igazságos célokra is használja fel a kék mécses adta hatalmat. Ez rávilágít arra, hogy a varázslatos vagy különleges képességek etikusan is alkalmazhatók, és nemcsak a személyes haszon érdekében.
A hűség és a lojalitás: A katona igazságért és a saját megbecsüléséért küzd, miközben kitartó és lojális marad a maga választotta úton. A mese tanulságos lehet a kitartás és a lojalitás fontosságáról az életben.
Összességében „A kék mécses“ egy varázslatos, de mélyen erkölcsi tanulságokban gazdag mese, amely a hatalomról, az igazságról és a megbocsátásról szól.
„A kék mécses“ egy tipikus Grimm-mese, amely tele van szimbolizmussal és erkölcsi tanítással. A történet középpontjában egy katona áll, akit hosszú szolgálat után elbocsátanak, és magára hagynak anyagi támogatás nélkül.
Karakterek és moralitás: A katonát hősies és kitartó tulajdonságok jellemzik, míg a boszorkány egy klasszikus antagonista, aki a kapzsiság és a hűtlenség megtestesítője. A gonosz jellemzője a mesében, hogy mindig próbál kihasználni másokat.
Varázslat és hatalom szimbolikája: A kék fényű lámpás szimbolizálja a hatalmat és a jólétet, amelyet a katona először meg akart osztani a boszorkánnyal, majd önmaga hasznára fordít. Az emberke mint a lámpás szolgája az alázatosság és a hűség megtestesítője.
Nyelvezet és stílus: A Grimm-mesékre jellemző a népies nyelvezet és az egyszerű, de kifejező mondatstruktúra, amely a hallgatóság széles rétegeihez szól. Az ismétlések és formulák segítik a történet memorizálását és szóbeli továbbadását.
Erkölcsi tanulság: A történet végén a katona megbocsát a királynak, és a mese a megbocsátás és az igazságszolgáltatás fontosságát hangsúlyozza. A katonától elvárt tisztelet a kiszolgált emberek számára azt sugallja, hogy mindenkit megillet az elismerés és a méltányosság.
Álom és valóság határai: Azok a részek, ahol a királylány „álmodik“ a katonával, finom utalást tesznek a valóság és az álom, illetve a tudatosság és tudattalan közötti határokra, amit a középkori és korai újkori német kultúrák világképe is tükröz.
Ezek az elemek mind hozzájárulnak a mese varázsához és népszerűségéhez, és lehetőséget adnak a különböző nyelvészeti és irodalmi elemzésekre.
Információk tudományos elemzéshez
Mutatószám | Érték |
|---|---|
| Szám | KHM 116 |
| Aarne-Thompson-Uther-Index | ATU Typ 562 |
| Fordítások | EN, ZH, ES, FR, RU, UA, CZ, PT, JA, DE, VI, TR, IT, PL, NL, RO, DA, FI, SE, BE, BG, ET, SK, SR, NO, LT |
| Björnsson olvashatósági mutatója | 41,9 |
| Karakterek száma | 13.697 |
| Betűk száma | 10.905 |
| Mondatok száma | 194 |
| Szavak száma | 2.074 |
| Átlagos szavak mondatonként | 10,69 |
| Több mint 6 betűs szavak | 647 |
| A hosszú szavak százaléka | 31,2% |
| Típus-token arány (TTR) | 0,474 |
| Mozgóátlagos típus-token arány (MATTR) | 0,840 |
| Szöveges lexikai diverzitás mértéke (MTLD) | 149,7 |
| Hapax legomena | 756 |
| Átlagos szóhossz | 5,26 |
| Mondathossz mediánja | 10,0 |
| Mondathossz 90. percentilise | 18,7 |
| Közvetlen beszéd aránya | 0,4% |
| Mondatkomplexitás | 1,86 |
| Kötőelemek | 79 |
| Referenciális kohézió | 0,004 |
| Szereplő-/névjelöltek | nincs |
| Szereplők együtt-előfordulási hálózata | nincs |
| Motívum-/címkejelöltek | Grimm fivérek |
