Olvasási idő a gyermekek számára: 23 percek
Élt egyszer réges-régen egy király meg egy királyné; szerették egymást, népük is szerette őket; gond, baj, betegség sosem szakadt rájuk; de hiába volt meg mindenük, hiába termett nekik hét határ, hiába álltak válogatott paripák az istállójukban, hiába virultak a világ legszebb virágai a kertjükben: a szívük tele volt bánattal, napestig csak azt sóhajtozták: – Ó, ha nekünk gyerekünk volna!
De bármennyit sóhajtoztak, bárhogyan búsultak, nem teljesedett a kívánságuk. Már-már letettek a reményről is; alig szóltak már egymáshoz, mert ugyan mit is szólhattak volna a bánatukon kívül! A király magányosan járta az erdeit, de vadat sosem ejtett; a királyné meg egyre csak a kertjében tartózkodott, mintha sok dolga volna a világszép virágaival, pedig igazában rájuk sem tekintett, csak üldögélt a halastó partján, és búslakodott. Egyszer, ahogy megint ott szomorkodik a kőpadon, váratlanul loccsan egyet a víz, egy öreg béka ugrik ki a partra, odatotyog a királyné elé, és azt mondja:
– Ne búsulj tovább, szépséges királyné; azért jöttem ide hozzád, hogy a tudtodra adjam: betelik végre a szíved vágya; nem múlik el egy egész esztendő, és lányod fog születni.
Úgy is lett minden, ahogyan az öreg béka megjósolta: a királynénak lánya született: hanem az olyan gyönyörű volt, hogy a király azt sem tudta, hová legyen örömében. Nagy lakomát rendezett, és nemcsak rokonait, barátait, jó embereit hívta meg rá, hanem az ország javasasszonyait is.
Tizenhárom ilyen javasasszony élt az országban, a királynak meg csak tizenkét aranyteríték volt a palotájában. Töprengtek, tanakodtak, mitévők legyenek, hogyan terítsenek tizenkét aranytányérral tizenhárom személyre. Végül a főudvarmester azt mondta:
– Uram királyom, nincs más megoldás: az egyik javasasszonynak otthon kell maradnia.
Minthogy ennél okosabbat senki se tudott tanácsolni, most már csak azt kellett eldönteni, ki legyen a tizenháromból az akit nem hívnak meg.
– Én azt ajánlom, hagyjuk otthon a legöregebbiket – szólt megint az udvarmester. – Az úgysem tud egyebet, mint zsörtölődni; zsémbes, morcos vénasszony, csak elrontaná a mulatságot. Aztán meg ő lakik valamennyiük közül a legtávolabb innét, ki tudja, talán el sem jut hozzá a lakoma híre!
Ebben meg is egyeztek: kiküldtek tizenkét követet a tizenkét javasasszonyhoz, a tizenharmadikat meg otthon felejtették.
Mikor a vendégek mind együtt voltak, nagy fénnyel, pompával megkezdődött az ünnepség. A javasasszonyok sorra odajárultak a bölcsőhöz, és mindegyik megajándékozta valamivel a gyermeket: az egyik jósággal, a másik szépséggel, a harmadik gazdagsággal, elhalmozták mindennel, amit csak kívánni lehet a világon. Tizenegyen már ráolvasták a maguk áldását, mikor hirtelen-váratlan betoppant a tizenharmadik. Nem köszönt senkinek, nem nézett senkire futott egyenest a bölcsőhöz, s fennszóval így kiáltott:
– Halljátok a szavamat, király és királyné! Ti ugyan nem hívtatok meg engem, de én mégis eljöttem: ne mondjátok, hogy fukar vagyok: én is hoztam valamit a gyermeketeknek.

Mikor a királylány betölti tizenötödik évét, megszúrja egy orsóval az ujját, és holtan esik össze! Ez az én ajándékom, amiért így bántatok velem!
Azzal sarkon fordult, és elhagyta a termet.
A vendégek elszörnyedtek, a királyné a rémülettől ájultan hanyatlott csipkés párnáira.
Akkor odalépett a bölcsőhöz a tizenkettedik javasasszony, aki még nem jutott szóhoz.
– Ahhoz nincs erőm hogy egészen föloldjam az átkot – mondta -, de enyhíteni tudok rajta. A királykisasszonynak nem halál lesz a sorsa, hanem csak százesztendős álom.
Ettől fogva a királynak csak egyetlen gondja volt: hogyan óvhatná még a lányát a reá váró veszedelemtől. Szigorúan megparancsolta, égessenek el minden rokkát, minden orsót az országban; még azt is megtiltotta, hogy kendert vagy lent termesszenek a birodalmában.
A királylányon pedig megfogant a sok áldás; olyan szép, olyan kedves, olyan okos és illemtudó teremtés volt, hogy aki látta, nyomban megszerette. Teltek-múltak az évek, a kislányból nagylány lett, gyönyörűséges hajadon, s eljött az a nap is, amikor betöltötte tizenötödik évét. Az ország népe szebbnél szebb ajándékokat küldött neki, s vége-hossza nem volt a sok köszöntőnek. Mikor aztán minden küldöttség elmondta mondókáját, és véget ért a születésnapi fogadás, a király befogott a hintójába, kihajtatott a királynéval meg az udvarnéppel egy kis sétakocsikázásra.
– Levegőzünk egyet, kedves lányom, nem tartasz velünk? – kérdezte a lányát.
Hanem az inkább otthon maradt. Az udvarnép elporzott, a kastély elcsendesedett, csak odalent a konyhán folyt tovább a sürgés-forgás: készültek az esti lakomára. A királylány egy ideig nézegette amit a születésnapjára kapott – egy egész szoba megtelt a sokféle holmival -, aztán ráunt az ajándékokra, és sétálni kezdett a néma palotában. Hatalmas épület volt ez; volt egy szárnya, ahol a királykisasszony még soha életében nem járt; minek is járt volna, hiszen nem lakott benne senki, még csak vendéget sem szállásoltak soha ezekbe a szobákba. Ódon torony állt szárny végében, kőcsipkéit letördelték a viharok falára fölfutott a repkény, s alkonyatkor, ha rásütött a nap, a borostyán kúszó zöldjéből vaksin hunyorogtak ki apró, vasrácsos ablakai.
„Vajon mi lehet a kastélynak ebben az elhagyatott részében?“ – gondolta a királykisasszony, s megállt a vaspántos, repedezett tölgyfa ajtó előtt. Lenyomta a rozsdás kilincset. Az ajtó csikordult egyet, és szinte magától kitárult.

Hideg pókhálós folyosóra lépett, termek és szobák nyíltak onnét, egyik a másik után; vastagon lepte őket a por, nehéz, dohos levegő úszott bennük, akár egy pincében. „Itt talán száz esztendeje sem nyitottak ablakot“ – gondolta a királylány, és kíváncsian haladt tovább teremről teremre, szobából szobába, még a kamrákba is bekukkantott; de sehol nem talált semmit, legföljebb csak pókokat; nagy, körbe font hálóik közepén üldögéltek, és riadtan meredtek apró szemükkel a szokatlan látogatóra, vagy eszeveszetten menekültek fel lengő fonálhágcsójukon egy-egy sötét sarokba.
A királylány pedig csak ment, ment előre, nyitogatta az ajtókat, hallgatta a léptei visszhangját meg az ódon falakról lepergő vakolat finom zizegését, s egyszerre csak odaért a torony aljába. A sötét, kőpadlós, kerek helyiségben ócska limlomok hevertek a fal tövében: egy törött páncél, egy félrebillent sisak, egy ezüstpitykés, foszladozó, divatból régen kiment ruhaderék, s ki tudja még mi minden.

A királylány csodálkozva nézte ezt a sok régiséget, aztán ahogy megszokta a szeme a félhomály – mert kintről csak egyetlen rostélyos ablakszemen szűrődött be némi világosság -, megpillantotta a toronyalja zugában a csigalépcsőt: az vezetett fel a toronyba.
Megállt a tövében, és fölnézett a szűk odúba; egy kicsit borsózott ugyan a háta, de azért mégiscsak elindult; ha már idáig eljött – gondolta -, nem fordul vissza anélkül, hogy a tornyot is be ne járná. Könnyű léptei alatt meg-megcsikordultak a kanargó lépcső szuvas fokai. Először egészen sötét volt, aztán mintha gyér világosság derengett volna; egyszerre csak ott állt egy ajtó előtt, annak a résein szűrődött ki valamicske fény. Benyitott, és halkan felsikoltott a meglepetéstől: az ajtó kis kamrába nyílt, a kamrában ágy, asztalka, szék meg valami furcsa, pergő szerszám, amellett egy vénséges vén anyóka kuporgott, és szapora kézzel művelt valamit, de hogy mit, azt a királylány nem tudta; mert még sosem látott ilyesmit.
– Jó napot, anyóka! – mondta, és kíváncsian belépett a kamrába.
Az öreg bólintott, de nem tekintett fel a munkájából. A királylány közelebb lépett hozzá, nézte, nézte a furcsa, zümmögve pergő szerszámot, és megkérdezte:
– Mit csinálsz, anyó?
– Fonok – felelte az öreg.
– Fonsz? – kérdezte csodálkozva a királylány. – Életemben soha nem hallottam még, hogy valaki fonjon. Mire jó az?
– Arra, hogy a lenből fonál legyen, a fonálból meg ruha a te karcsú derekadra.
– És mi az, ami olyan vígan pereg ott előtted?
– Az az orsó. Gyere csak ide, nézd meg közelebbről, ha olyan kíváncsi vagy rá.
A királylány odament, és sorra megnézett, megtapogatott mindent a rokkán: a kerekeket, a guzsalyt, a fonalat, az orsót; de ahogy az orsóhoz ért, olyan ügyetlenül nyúlt hozzá, hogy megszúrta vele az ujját.

Abban a pillanatban beteljesedett a réges-régi átok: a királykisasszony lehanyatlott az ágyra, és mélységes mély álomba merült.
És vele együtt álomba merült az egész kastély. A király meg a királyné éppen akkor érkezett haza kíséretével a kocsikázásból; beléptek a csarnokba s ott helyben azonnal elaludtak, és elaludt körülöttük az egész udvari nép. És elszenderültek a lovak az istállóban meg a kutyák az udvaron, a galambok a háztetőn meg a legyek a falon, még a tűzhelyen lobogó tűz is elcsöndesedett és elaludt, a sült nem sistergett tovább a serpenyőben, a víz nem rotyogott tovább a fazékban; a szakács éppen nyakon akarta vágni a szeles kuktát, de a keze megállt a levegőben, s elaludt ő is, a kukta is meg a kisszéken a konyhalány is; elpihent a szél is, és a kastély előtt egyetlen levél sem rebbent többé a fákon.
Körös-körül pedig sűrű vadrózsasövény sarjadt, évről évre magasabbra nőtt, körülfonta és végül úgy befutotta a kastélyt, hogy többé semmi sem látszott belőle, nem látszott még a torony tetején szendergő lobogó sem.
Az országban az öregebbek még jól emlékeztek a királykisasszony keresztelőjére, s ha idegen vetődött az országba, vagy a fiatalabbak faggatták őket a rózsabozót titka felől, mindig elmondták a gonosz boszorkány átkának meg a tizenkettedik javasasszony jóslatának a történetét. Hanem ahogy teltek-múltak az évek, az öregek lassacskán elhaltak, s velük a régi dolgok emlékezete is kiveszett; az apákból nagyapák, a fiúkból apák lettek, s azok már csak annyit tudtak mesélni a fiaiknak, hogy ott, a mögött a járhatatlan bozót mögött egy gyönyörű szép királylány alszik, Csipkerózsika a neve, és talán nem is fog fölébredni soha többé.
Néha, messze földön egy-egy idegen királyfi is meghallotta az alvó Csipkerózsika hírét; fölkerekedett, és megpróbált áthatolni hozzá a sövényen; de a tüskés ágak olyan sűrűn összefonódtak, olyan erősen összekapaszkodtak, mint megannyi egybekulcsolt kéz. Aki közéjük merészkedett. egy ideig vagdosta őket fejszével, baltával fűrésszel, aztán elfáradt, fönnakadt a tövisek közt, az indák körülölelték, rátekeredtek, megfojtották, s híre-hamva sem volt többé. Így jártak mind egymás után; szomorú sorsuknak messze földön híre kelt, s végül már senki sem akadt, aki megpróbálta volna kiszabadítani vadrózsabörtönéből az alvó Csipkerózsát.
A bozót pedig csak nőtt, növekedett; nem merészkedett a közelébe senki, még a vándormadarak is elkerülték.
Aztán hosszú-hosszú évek után ismét ellátogatott egy királyfi abba az országba.

Már akkor senki nem tudta igazában, hogyan támadt, mit is rejt a vadrózsarengeteg; beszéltek ezt is, azt is, különféle mendemondák jártak szájról szájra; a királyfi hiába kérdezősködött, az emberek csak a vállukat vonogatták. Ő azonban nem hagyta annyiban a dolgot, s végül is talált az országban egy igen-igen vén apókát, aki még az öregapjától hallotta valaha gyerekkorában, hogy abban a vadonban van valahol egy kastély, s benne alszik időtlen idők óta, talán már száz esztendeje is a világszép királylány, Csipkerózsa, és vele a szülei, a király meg a királyné s mind az egész udvaruk.
Akkor a királyfi felsóhajtott, s végül így szólt:
– Ha száz ilyen erdő áll is az utamba, nekivágok, és fölkeltem álmából Csipkerózsát!
A jó öreg hiába tartóztatta, a királyfi nem hallgatott rá, s egy karddal nekiindult a bozótnak. És ahogy ért, és fölemelte a kardját, hogy utat vágjon magának a tüskés indák közt, a sűrű sövény egyszeriben kivirágzott, a bokrok bókolva szétváltak előtte, sértetlenül átengedték, aztán szelíden ismét összeborultak utána. Mert éppen ekkor telt le a száz esztendő, és ez volt az a nap, amelyen föl kellett ébrednie Csipkerózsának.

A királyfi pedig ment a virágos vadonban; egyetlen ág nem tartóztatta fel, egyetlen tüske nem karcolta meg. Belépett a kastély udvarára és körülnézett. A lovak ott feküdtek az istállóban a szalmán, és aludtak; a foltos vizslák és agarak ott hevertek a tornác alatt, és aludtak; és a háztetőn fönt ültek a galambok, fejüket a szárnyuk alá dugták és bóbiskoltak.
Átment az udvaron, és bement a palotába. Odabent aludtak a falon a legyek; a konyhán a szakács még mindig úgy tartotta a kezét, mintha nyakon akarná csapni a kuktát; a konyhalány ott ült a kisszéken, ölében a tyúkkal, amit meg akart kopasztani. A csarnokban ott feküdtek mind az udvari emberek, fent a trónon a király meg a királyné, és mindnyájan aludtak.
A királyfi pedig ment tovább, egyre tovább, végig a palotán, végig a hosszú folyosón, teremről teremre, szobáról szobára a néma, százesztendős csöndben, s itt már nem látott mást, csak egy-egy mozdulatlanul alvó pókot, porlepte, kerek hálója közepén. Végül elért a torony aljába, fölment a csigalépcsőn, benyitott a kis kamrába, és meglátta az ágyon az alvó Csipkerózsát.

Egy pillanatig úgy állt ott, mint akit megbűvöltek, mert a királylány olyan szép volt, amilyet ő még csak elképzelni sem tudott. Nézte, nézte, és moccanni sem mert, mintha attól félne, hogy ha fölébreszti, egyszeriben eltűnik a szeme elől, mint egy tündér. Aztán halkan, lábujjhegyen odament hozzá, térdre ereszkedett az ágya mellett, és megcsókolta.
Ahogy az ajka hozzáért, Csipkerózsa sóhajtott egyet, arca kipirult, szeme fölpattant; mosolyogva nézett a királyfira, úgy kérdezte:
– Ki vagy te?
A királyfi pedig felelte:
– Eljöttem hozzád, hogy fölébresszelek százesztendős álmodból, és megkérjem a kezedet.
Csipkerózsa nem szólt semmit, csak odanyújtatta neki a kezét, és odahajtotta fejét a vállára. Aztán elindultak, kart karba fűzve, végig a lakatlan termeken és szobákon. A pókok fölijedtek, és riadtan menekültek a sötét sarokba. Az öreg tölgyfa ajtó csikorogva tárult ki előttük. Beléptek a csarnokba. Ott egyszerre fölébredt a király meg a királyné meg az udvari nép; odakint az istállóban fölkeltek fektükből a lovak, megrázták magukat, és nyihogni kezdtek; a tornác alatt fölugrottak a kutyák, farkukat csóválták, és vidáman csaholtak; a háztetőn a galambok kihúzták fejüket a szárnyuk alól, körülnéztek, és nekirepültek a messzi határnak; a falon futkározni kezdtek a legyek, a konyhában a tűzhelyen föllobbant és táncba fogott a láng, a serpenyőben sercegve sült a pecsenye, a szakács hatalmas nyaklevest adott a kuktának, a szolgáló megdörgölte a szemét, nyújtózott egyet a kisszéken, és tovább kopasztotta a tyúkot.
A királyfi pedig feleségül vette Csipkerózsát, hét országra szóló lakodalmat ültek, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Kontextus
Értelmezések
A mese nyelvészeti elemzése
A Grimm fivérek „Csipkerózsika“ című meséje egy klasszikus, varázslatos történet, amelyet az egész világon jól ismernek. A mese központjában a királyi pár áll, akik hosszú ideje várnak egy gyermekre. Végül egy jóslat beteljesedik, és megszületik a gyönyörű királylány, Csipkerózsika. Azonban a keresztelő ünnepségen egy sértett tizenharmadik javasasszony átkot szór a gyermekre, miszerint a 15. születésnapján meg fog szúrni egy orsó, és meghal. A tizenkettedik javasasszony enyhíti az átkot, így Csipkerózsika csak száz évre fog álomba merülni.
A király mindent megtesz, hogy megvédje lányát az átoktól, de az elkerülhetetlen tragédia mégis bekövetkezik, és az egész kastély elalszik vele együtt. Évtizedek telnek el, és történetek keringenek a szépséges alvó Csipkerózsikáról, akit sűrű vadrózsasövény rejt a kíváncsi tekintetek elől. Számos királyfi próbálja elérni őt, de mind kudarcot vallnak, míg végül egy bátor ifjú sikerrel jár, amikor az átok száz év elteltével magától enyhül. A királyfi egy csókkal ébreszti fel Csipkerózsát, és a kastély életre kel. Végül összeházasodnak, és boldogan élnek míg meg nem halnak.
A mese a szerelem és a sors erejét hangsúlyozza, valamint azt az üzenetet közvetíti, hogy a jó végül győzedelmeskedik a gonosz felett.
A „Csipkerózsika“ mese, amelyet a Grimm testvérek meséltek el, egy rendkívül gazdag történet, amelyet számos különböző módon lehet értelmezni. Az alábbiakban néhány lehetséges értelmezési szempont következik:
Felnőtté válás és átalakulás: A történet a serdülőkor kihívásait és a felnőtté válás folyamatát szimbolizálja. Csipkerózsika álma egyfajta metaforája lehet a gyermekkor és felnőttkor közötti átmenetnek, ahol a lány eléri saját identitását, mielőtt belép a felnőtt életbe.
A sors és a végzet: A mese azt mutatja be, hogy az emberi élet során bizonyos dolgok elkerülhetetlenek. Az átok és annak enyhítése arra utal, hogy bár a sors elrendelheti a jövőt, mindig van hely a reményre és a változtatásra.
A jó és a rossz ellentéte: Csipkerózsika és a tizenharmadik javasasszony közötti konfliktus a jó és a gonosz erők harcát ábrázolja. Az, hogy a történet végül boldog véget ér, a jó győzelmét és a gonosz legyőzését jelképezi.
A királyfi szerepe: A királyfi karaktere gyakran a megmentő szerepébe kerül, aki a cselekedeteivel helyrehozza a dolgokat, és új kezdetet hoz. Ez az elem sok tündérmesében megjelenik, ahol a férfi karakter aktívan formálja a történet kimenetelét.
Az idő és a türelem: A mesében eltelik száz év, mire Csipkerózsika felébred. Ez az idő múlásának természetét és a türelem fontosságát hangsúlyozza. Az üzenet, hogy az idő minden sebet begyógyít és megérleli a dolgokat a maga természetes menetében.
Álmok és valóság: A mese azt is szimbolizálhatja, hogy az álmok állapota valójában a valósággal való szembenézés előtt álló fázis, és hogy a valóság gyakran csak egy külső impulzus hatására ébreszthető fel.
Ezek az értelmezések mind különböző perspektívákat adhatnak a mese megértéséhez, és mindegyik hozzájárulhat annak gazdag jelentéstartalmához.
A „Csipkerózsika“ című mese a Grimm fivérek egyik legismertebb története, amely a klasszikus mesei elemek széles skáláját vonultatja fel. A történet középpontjában egy királyi család áll, amely kezdetben boldog, de gyermekáldás hiányában szomorúsággal teli. Az események láncolata egy jóslattal kezdődik, amely alapján végül megszületik a királyi pár várva várt gyermeke.
A mese kulcsmotívumai közé tartozik a jóslat, az átok, valamint az alvás és az ébredés. A tizenharmadik javasasszony átkának teljesülése során a királykisasszony, Csipkerózsika, hosszú álomba merül, ahogyan vele együtt az egész kastély is. Az alvás, mint motívum, az idő múlásának szimbóluma is, míg a százéves álom egyfajta időtlenséget sugall, amiből végül egy királyfi csókja ébreszti fel őket.
A mese világában fontos szerepet játszanak az ellentétes erők: a jóság és a gonoszság párharca. A javasasszonyok ajándékai a gyermek számára mind pozitív tulajdonságokat képviselnek, míg az átok a történet konfliktusát teremti meg. A királyfi érkezése és Csipkerózsika felébresztése a jó győzelmét és a boldog végkifejletet szimbolizálja.
A cselekmény során a mese kihangsúlyozza a bátorság és eltökéltség fontosságát, amelyet a királyfi képvisel. Emellett az idő és a türelem is központi elemek, hiszen az események kibontakozása és megoldása csak hosszas várakozás után érkezik el. A történet végül a klasszikus „boldogan éltek, míg meg nem haltak“ zárlattal fejeződik be, amely a mesekultúra jól ismert jelmondata.
Információk tudományos elemzéshez
Mutatószám | Érték |
---|---|
Szám | KHM 50 |
Aarne-Thompson-Uther-Index | ATU Typ 410 |
Fordítások | DE, EN, EL, DA, ES, FR, PT, FI, HU, IT, JA, NL, KO, PL, RO, RU, TR, VI, ZH |
Björnsson olvashatósági mutatója | 53.1 |
Flesch-Reading-Ease Index | 0.7 |
Flesch–Kincaid Grade-Level | 12 |
Gunning Fog Index | 19 |
Coleman–Liau Index | 12 |
SMOG Index | 12 |
Automatizált olvashatósági Index | 12 |
Karakterek száma | 14.594 |
Betűk száma | 11.827 |
Mondatok száma | 113 |
Szavak száma | 2.187 |
Átlagos szavak mondatonként | 19,35 |
Több mint 6 betűs szavak | 737 |
A hosszú szavak százaléka | 33.7% |
A szótagok száma | 4.821 |
Átlagos szótagok szavanként | 2,20 |
Három szótagú szavak | 780 |
Százalékos szavak három szótaggal | 35.7% |