A bátor szabócska - Mese Grimm fivérek

Olvasási idő a gyermekek számára: 32 percek

Egyszer egy szép nyári reggelen a szabócska az ablaknál ült a munkaasztalánál, és vidáman varrogatott. Éppen arra ment az utcán egy parasztasszony, kosárral a hátán, és nagyban kiabálta:

– Lekvárt vegyenek! Lekvárt vegyenek! A szabócska szerette az édességet, s a lekvárnak már a neve hallatára is megnyalta a szája szélét. Kikukkantott az ablakon, és lekiáltott:

– Ide, ide, jó asszony, itt egykettőre elkel a portékája!

Kép: George Hinke (1883 – 1953)

Az asszony felmászott a lépcsőn a nehéz kosárral, egészen kifulladt a kapaszkodástól. A szabócska sorra kirakatta vele a köcsögjeit, emelgette, latolgatta, szagolgatta őket, végül azt mondta:

– Szó se róla, jó lekvár. Mérjen ki belőle négy lattal. Az sem baj, ha negyed font lesz. A kofaasszony jobb vásárra számított, nem ilyen csekélységért kapaszkodott ilyen magasra! De hát mit tehetett egyebet, kimérte neki a négy lat lekvárt, és mérgesen, dohogva elment.

– Adjon erőt, egészséget! – rikkantotta a szabócska, kenyeret vett elő a szekrényéből, leszelt egy jókora karajt, és megkente. „Ez lesz aztán a lakoma! – mondta magában. – Hanem mielőtt nekilátok, befejezem a mellényt; jobban esik majd a kész munka után.“ Letette maga mellé a kenyeret, és nagy öltésekkel, szaporán dolgozni kezdett. Nyár volt, mondom, szép meleg idő; ilyenkor csak úgy hemzseg a sok légy; ült belőlük egy seregre való a szabócska szobájának a falán is. Bágyadtan szenderegtek a forróságban, hanem egyszerre csak fölneszeltek: finom illat csapta meg az orrukat. Mert hát az édes lekvárnak a szaga ínycsiklandozóan terjedezni kezdett a szobácskában. Nosza, rajzani kezdtek a legyek csapatostul szálltak rá a kenyérre.

– Nem mentek innen! – pattogott a szabócska, és elhessentette a hívatlan vendégeket. Csakhogy azok nem értették ám a szép szót. Nem hagyták magukat, mind sűrűbben tódultak a zsákmányra. A szabócskát végül is elfutotta a méreg. Előkapott a sutból egy rongyot, és nagyot kiáltott:

– Majd adok én nektek! Azzal irgalmatlanul odavágott. Az volt ám a pusztítás! Megszámolta az eredményt; se több, se kevesebb: hét döglött légy hevert előtte égnek meredt lábbal. „Ez igen! – ámuldozott a szabócska a saját vitézségén. – Kire mondják, ha nem rám, hogy: ez aztán legény a talpán? Erről az egész városnak tudomást kell szereznie!“

Gyorsan kiszabott magának egy övet, megvarrta, és nagy betűkkel ráöltötte: „Hetet egy csapásra.“ De mikor az övet a derekára fűzte, és peckesen lépegetett egyet-kettőt a szobában, úgy gondolta, ekkora nagy vitézség hírének messzebbre is ki kell terjednie. „Ej, mit nekem a város! – mondta. – Tudja meg az egész világ, ki vagyok!“

S úgy fickándozott a szíve büszkeségében, akár a bárány farkincája. Nem is teketóriázott tovább; szűk volt neki a kis műhely, alig várta, hogy végre kint sétáltassa vitézségét a világban. Éppen csak körülnézett még egyszer a házban, nem vihetne-e magával valamit, aminek még hasznát veheti; de nem talált egyebet, mint egy ócska sajtot. Azt vidáman zsebre tette, leszaladt a lépcsőn, rántott egyet az övén, s ment vitézül a kapuhoz. A kapuval szemben volt egy bokor, ágai közt egy szürke kismadár vergődött; fönnakadt szegényke, és sehogyan sem tudott kiszabadulni. A szabócska megszánta, kivette a tüskék közül, és azt is zsebre dugta, a sajt mellé. Aztán fölpattant az apostolok lovára, és elrúgtatott; mert hát sovány is volt, fürge is volt, könnyen ment neki a gyaloglás. Az út, amelyiken elindult, egy magas hegyre vitte. A szabócska nemsokára fölért a csúcsra. Hát mit látott? Egy óriás ült a sziklán, és otthonosan, kényelmesen nézelődött. A kis szabó odament hozzá, és megszólította:

– Jó napot, pajtikám! Látom, itt lopod a napot, bámészkodsz bele a nagyvilágba. Oda igyekszem én is, szerencsét próbálni; nem tartasz velem?

Kép: Otto Kubel (1868 – 1951)

Az óriás végigmérte az apró emberkét.

– Ó, te hitvány! – mondta foghegyről.

– Mit beszélsz?! – vágott vissza a szabócska. – Ide nézz, milyen ember vagyok én! Azzal nagy büszkén kigombolta a kabátját, és megmutatta a derekán az övet. „Hetet egy csapásra“ – olvasta csodálkozva az óriás. Azt hitte, ez a kis mitugrász hét embert csapott agyon egyszerre, és most már egy kicsit nagyobb tisztelettel nézett rá; de azért előbb próbára akarta tenni.

– Ha van erőd, ezt csináld utánam! – mondta. Azzal megmarkolt egy kavicsot, és úgy összenyomta, hogy víz csöpögött ki belőle.

– Ez is valami! – nevetett a szabócska. – Nekem az ilyesmi csak játék! Elővette a zsebéből a sajtot, és egyetlen mozdulattal majd kipréselte a levét.

– No, mit szólsz hozzá? Ez már valami, igaz-e? Az óriás hüledezett, mukkanni sem tudott; nem nézett ki ennyit ebből az emberkéből. Mérgesen felkapott a földről egy követ, és olyan magasra hajította, hogy látni is alig lehetett.

– No, te babszem, ezt csináld utánam!

– Nem volt éppen rossz dobás – mondta a szabó fitymálva -, csak az a baj, hogy a kő mégis visszahullott a földre. Nem úgy, mint az enyém! Azzal a zsebébe nyúlt, kivette a madarat, és feldobta.

Kép: George Hinke (1883 – 1953)

A kis szárnyas megörült a szabadságnak, felnyilamodott, s elröppent, vissza sem tért többé.

– No, mit szólsz hozzá, pajtás? – kérkedett a szabócska.

– Hajítani, azt tudsz – ismerte el kelletlenül az óriás. – Most aztán lássuk, a terhet is bírod-e. Hatalmas tölgyfa hevert nem messze tőlük a földön, talán vihar csavarta ki tövestül. Ahhoz vezette oda az óriás a szabócskát.

– Ha van egy kis szusz benned – mondta -, segíts kicipelni ezt a fát az erdőből.

– Szívesen – felelte hetykén a kis ember -, csak vedd a válladra a törzset, én meg majd a koronáját viszem, a sok ágat, gallyat, az a neheze. Így is történt: az óriás nekiállt, és küszködve a vállára emelte a súlyos törzset, a szabócska meg rátelepedett hátul az egyik ágra. A nagy behemót még csak hátra sem tudott nézni, nem mozdíthatta a nyakát a tehertől; csak cipelte fújtatva az egész fát, törzsét is, koronáját is, meg még ráadásul a szabót is rajta. Ez igen jól érezte magát a helyén. Olyan jókedve kerekedett, hogy fütyürészni kezdett. Azt fütyülte szép hegyesen:

Három szabólegények,
Elindultak szegények…

És még cifrázta is, mintha csak gyerekjáték volna neki a cepekedés. Az óriás húzta-vonta egy ideig a nehéz terhet, de aztán nem bírta tovább.

– Hé, vigyázz! – kiáltott hátra. – Ledobom a törzset! A szabó fürgén leugrott, átkapta az egyik vastag ágat, mintha ő is hurcolta volna, és odaszólt az óriásnak:

– Ekkora nagy golyhó, és még ezt sem bírja el! Nem szégyelled magad? Az óriás morgott valamit mérgében, s mentek tovább. Csakhamar egy cseresznyefa akadt az útjukba. Az óriás, se szó, se beszéd, felnyúlt a tetejére, ott piroslottak a legérettebb szemek, meghajlította a fát, s odaadta a koronáját a szabó kezébe.

– Együnk! A szabócska azonban sokkal gyöngébb volt, semhogy tartani bírta volna a fát. Abban a pillanatban, amikor az óriás elengedte az ágat, a korona visszacsapódott a magasba, és nagy ívben fölröpítette a szabót. Az kapálózva jót repült a levegőben. Ahogy végre baj nélkül földet ért, azt mondja neki az óriás:

– Ilyen gyönge legény vagy? Még azt a vékony vesszőt sem bírtad tartani?

– Bírni bírtam – felelte a szabó -, mit gondolsz, az is valami annak, aki hetet ütött egy csapásra? Odaát a bozótban éppen lőttek egyet a vadászok megijedtem, hogy eltalálnak, hát átugrottam a fát. Ugord át te is, ha tudod! Az óriás nekirugaszkodott, nagyot ugrott, de hiába: fönnakadt az ágak közt s alig tudott lekecmeregni. Így hát ebben is a szabócska lett a győztes. Az óriás most már igazán méregbe gurult.

– Hát ha valóban olyan nagy legény vagy – kiáltotta -, gyere velem a barlangunkba, töltsd nálunk az éjszakát!

– Hiszen éppen azt akartam kérdezni tőled, nem tudsz-e valami alkalmas éjjeli szállást – felelte vidoran a szabócska. Hamarosan megérkeztek a barlanghoz. Már ült néhány óriás a tűz körül; éppen vacsoráztak, mindegyik egy egész sült birkát tartott a kezében. A szabócska körülnézett a barlangban.

– Mennyivel tágasabb itt, mint az én műhelyemben! – mondta. Az óriás erre egy szót sem felelt, csak megmutatta neki az ágyát, és rámordult:

– Feküdj le, aludd ki magad! Hanem az ágy nagyon nagy volt a kis szabónak; nem is feküdt bele, az egyik sarokba kuporodott, s ott szunyókált. Éjfélre járhatott az idő mikor az óriás óvatosan fölkelt. Azt hitte, a szabócskát már réges-régen elnyomta az álom. Fogott egy vasdorongot, és úgy rávágott vele az ágyra, hogy az nyomban leszakadt. „No – gondolta -, ennek az ugribugri szöcskének is megadtam a magáét!“

Kora hajnalban az óriások mind kimentek az erdőbe, a szabócskáról egészen megfeledkeztek. Hát amint odakint tesznek-vesznek, látják, hogy jön ám nagy vidáman, egyenest feléjük! Nagyon megijedtek tőle, attól féltek, egy csapásra nyomban agyonvágja valamennyiüket. Fogták magukat, s hanyatt-homlok elszaladtak. A szabócska pedig addig botorkált a fák közt, míg végre kijutott az erdőből. Ment, mendegélt tovább az orra után, s egy idő múlva egy királyi palotának a kertjébe ért. Fáradt volt már, leheveredett a gyepre, és elaludt. A kertészlegények a közelben kapáltak, nemsokára észrevették, köréje gyűltek, nézegették, ki ez, mi ez, hogyan került ide. Az egyik legény egyszer csak meglátta a derekán az övet s azon az írást: „Hetet egy csapásra.“

– Ez csak valami nagyon nagy vitéz lehet! – suttogták, s mentek jelenteni a dolgot a királynak.

– Urunk királyunk, a kertben alszik egy hős, aki hetet üt egy csapásra! A királynál éppen együtt ült a tanács. Megvitatták, mitévők legyenek.

– Béke van nálunk – mondta az egyik tanácsúr -, csak zavart keltene az országban egy ilyen vakmerő vitéz. Ki tudja, milyen kötözködő természetű. Legjobb lesz, ha szépszerével túladunk rajta.

– Nem úgy van! – mondta egy másik. – Hátha egyszer háború lesz! Akkor nagy hasznát vehetjük! A többség azon volt, hogy a világ minden kincséért sem szabad elengedni a daliát. A királynak is tetszett a bölcs tanács. Leküldte követét a kertbe, szegődtesse el a szabócskát hadiszolgálatra, mihelyt fölébred. A követ odaplántálta magát az alvó mellé, és türelmesen megvárta, míg alkonyattájt a szabócska nagy nyújtózkodások közt nyitogatni nem kezdte a szemét. Akkor mély hajlongással előadta a megbízatását.

– Szíves örömest beállok a király szolgálatába – mondta a kis hős vidoran -, hiszen éppen azért jöttem ide! Erre nagy tisztességgel felfogadták, és külön lakosztályt nyitottak neki az udvarban. A szabócska berendezkedett, és vígan élte világát. A katonáknak azonban sehogyan sem tetszett, hogy a király ilyen nagy vitézt ültetett a nyakukra.

– Mi lesz ebből? – súgták-búgták egymás közt. – Ha véletlenül összekoccanunk, és közibénk vág, hetünket sújt agyon minden egyes csapása! Ki állhat meg vele szemben? Azt kívánták, bár valahol a világ másik felében lenne! Addig-addig pusmogtak, lázongtak, méltatlankodtak: míg egyszer aztán összebeszéltek, követséget menesztettek a királyhoz, és kérve kérték, bocsássa el őket a szolgálatból.

– Nem olyan fából faragtak minket, hogy kibírjuk valaki mellett, aki hetet üt egy csapásra! – mondták. A király elszomorodott, hogy hát most egy miatt az összes többi hű katonáját elveszíti.

– Bár sosem láttam volna ezt a rettenetes vitézt! – sóhajtotta. De nem merte kiadni az útját; attól tartott, haragjában népestül, hadastul, mindenestül agyoncsapja, s ő maga ül a királyi székbe. Sokáig töprengett, mit tehetne, hogyan oldhatná meg a dolgot. Addig-addig törte a fejét, míg végül egy jó gondolata támadt. Maga elé hívatta a szabócskát, és így szólt hozzá:

– Tudom, milyen rettenthetetlen hős vagy, azért szeretnék egy ajánlatot tenni neked. Van az országomban egy nagy erdő. Két óriás lakik benne, bizonyára hallottad a hírüket. Rettenetesen vadak, dúlnak, rabolnak, tűzzel-vassal pusztítanak, teremtett léleknek nincs a környékükön maradása; maholnap elnéptelenedik a birodalomnak az a része miattuk. Mert aki a közelükbe merészkedik halál fia! Én azonban számítok a te vitézségedre, és bízom bajnoki erődben, hogy megszabadítod országomat a veszedelemtől. Ha legyőzöd és megölöd a két óriást, feleségül adom hozzád egyetlen lányomat, és hozományul megkapod a fele királyságot. Kíséretnek, segítségnek adok melléd száz válogatott vitézt is. „Ez aztán a neked való feladat – mondta magának a szabócska.

Kép: Otto Kubel (1868 – 1951)

– Nem mindennap ajánlanak valakinek szép királylányt feleségül, fél országot hozományul.“

Megigazgatta derekán az övet, kihúzta magát, s azt mondta:

– A feladatot vállalom, az óriásokat leigázom, a száz lovasra azonban nincsen szükségem. Aki hetet üt egy csapásra, csak nem fog megijedni kettőtől! Másnap nagy hetykén kivonult, a száz lovas pedig utána ment kíséretnek. Mikor az erdő szélére értek, azt mondta nekik a szabócska:

– Ti itt szépen letáboroztok, én meg majd elintézem egymagam az óriásokat. Azzal beszaladt az erdőbe, és körülkémlelt. Csakhamar megpillantotta s két óriást. Egy fa alatt feküdtek és aludtak; olyan horkolást rendeztek, hogy csak úgy reszketett a lomb. A szabócska sem volt rest: teleszedte kővel a zsebét, és fölmászott a fára. Mikor a fa derekáig ért, lecsusszant az egyik ágra, és megült rajta, éppen a két alvó fölött. Elhelyezkedett, és kezdte potyogtatni a köveket az egyik óriás mellére. Az óriás sokáig semmit nem érzett, de a végén mégiscsak fölébredt és keményen oldalba lökte a cimboráját.

– Minek ütöttél meg?

– Dehogy ütöttelek! – felelte a másik. – Álmodtál. Azzal aludtak tovább. A szabócska meg most emennek a mellére kezdte hajigálni a köveket.

Kép: George Hinke (1883 – 1953)

– Mi az – ordított föl az óriás -, mit dobálsz te engem?!

– Dehogy dobállak – felelt morogva az első. Egy ideig civakodtak, de mert fáradtak voltak, abbahagyták, és megint lecsukódott a szemük. A szabócska pedig kezdte elölről: kikereste a legnagyobb követ, és teljes erejéből az első óriás melléhez vágta.

– Ez már mégiscsak több a soknál! – rikkantotta az. Eszeveszetten fölugrott, elkapta a cimboráját, s úgy nekicsapta a fának, hogy beleremegett a koronája. A másik sem maradt adósa, és csakhamar olyan irtózatos dühbe gurultak, hogy fákat csavartak ki, s addig ütötték-verték egymást, míg a végén mind a kettő holtan nem nyúlt el a földön. Akkor aztán a szabócska leszökkent a földre. „Tiszta szerencse, hogy azt a fát is ki nem tépték, amin ültem – mondta -, különben ugrálhattam volna egyik ágról a másikra, akár egy mókus.“

Kihúzta a kardját, derekasan összevissza szabdalta az óriások mellét, aztán visszament a lovasaihoz, és így szólt:

– Amit vállaltam, megtettem: a két óriásnak vége. Nem mondom, keményen helytálltak, de hát mit számít az, ha olyan ember akadt az útjukba, aki hetet üt egy csapásra!

– Még csak meg sem sebesültél? – kérdezték a vitézei.

– Hogyisne! – felelte a szabó. – Egy hajam szála sem görbült meg! Azok nem hittek neki, beügettek az erdőbe, ott találták a két óriást vérben úszva s körülöttük a kiszaggatott fákat. Nagy ünneplésben részesítették a hőst; az pedig ment egyenest a király elébe, és követelte a megígért jutalmat. A király azonban csak hímezett-hámozott, sehogyan sem volt ínyére a vőjelöltje; váltig azon törte a fejét, hogyan szabadulhatna tőle szépszerével.

– Megkapod a lányomat meg a fele országot, hogyne kapnád – mondta -, előbb azonban még egy nagy tettet kellene végrehajtanod. Él az erdőben egy unikornis; ez az egyszarvú vadállat még az óriásoknál is százszorta több kárt okoz nekünk; egy rettegésben vagyunk tőle mindnyájan. Ezt a vadat fogd el nekem élve, utána mindjárt megtartjuk az esküvőt.

– Ha két óriással el tudtam bánni, egy nyavalyás unikornistól féljek én, aki hetet ütök egy csapásra? – hetvenkedett a szabócska. Kötelet meg fejszét vitt magával; kíséretét megint letáboroztatta az erdőszélen, ő maga meg bement a sűrűbe. Nem kellett sokáig kutakodnia, máris jött az unikornis, neki egyenest a szabónak, hogy fölnyársalja.

– Csak csínján! Csak csínján! – mondta a szabó. – Azért mégsem megy az ilyen egykettőre! Megvárta, míg a vadállat egészen a közelébe ér, akkor gyorsan egy fa mögé ugrott. Az unikornis teljes erővel nekirohant a fának, s a szarva úgy beszorult a faderékba, hogy hiába rángatta, semmiképpen nem bírta kihúzni; fogva maradt.

– Megvan a madárka! – rikkantott a szabó, megkerülte a fát, a kötelet az unikornis nyakába vetette, fogta a fejszét, kiszabadította a fába szorult szarvat, s vezette büszkén a vadat a király elébe. Az nagyon megijedt, amikor látta, hogy a szabócska ezt a feladatot is teljesítette. Megpróbálkozott még egy utolsó kibúvóval; azt gondolta: hátha most az egyszer mégiscsak otthagyja a fogát ez a világ hőse!

– Még egy vadkan is van az erdőben – mondta -, mindent föltúr a környéken, és rengeteg kárt tesz a fákban. El kellene fognod; melléd adom segítségnek a vadászaimat. Utána aztán már igazán megtartjuk a lakodalmat!

– Ez csak gyerekjáték! – legyintett a szabó. – Indulhatunk akár most rögtön! A vadászokat csak az erdő széléig engedte; ott letelepítette őket, s azt mondta nekik:

– Ti csak pihenjetek itt, amíg visszajövök; az ilyesmit jobban szeretem magam elintézni. Azok egy cseppet sem bánták a dolgot, mert a vadkan már jó egynéhányszor olyan barátságtalanul fogadta őket, hogy semmi kedvük nem volt találkozni vele.

Kép: George Hinke (1883 – 1953)

A szabócska meg bement az erdőbe, olyan kényelmesen, mintha éppen csak sétálgatna egy kicsit. A dúvad csakhamar megszimatolta; habzó szájjal, fogát csattogtatva rohant rá, és el akarta tiporni. Volt ott a közelben egy erdei kápolna, azt a szabócska már jó előre kinézte magának, s most addig-addig hátrált, míg a nyitott kapuhoz nem ért. Fürgén beugrott rajta, végigfutott a padok közt, aztán hopp! – fürgén kivetette magát a szemközti ablakon. A vadállat tajtékot túrva iramodott utána, berohant a kapun, nekirontott az ablak tövében a falnak, csak úgy verte róla a vakolatot az agyarával.

Kép: George Hinke (1883 – 1953)

A szabócska azalatt megkerülte odakint az épületet, és rácsapta a dühöngő vadra a kaput. A kan odabent észrevette, hogy foglyul ejtették; megfordult, s hörögve ostromolta a kaput, de döngethette, ameddig akarta: kemény, vaspántos tölgyfa kapu volt, tízakkora erőnek is ellenállt volna. A szabócska odakiáltotta a vadászokat:

– Lessetek csak be az ablakon, győződjetek meg a tulajdon szemetekkel róla, hogy ezt a feladatot is teljesítettem! Most aztán már a királynak sem volt több mentsége: akár tetszett neki, akár nem, be kellett váltania az ígéretét, oda kellett adnia a lányát és vele a fele királyságot. Ha tudta volna, hogy a veje nem is holmi világhőse, hanem csak egy eszes kis szabócska, még jobban fájt volna a szíve miatta. Megülték hát nagy pompával a lakodalmat, és a szabóból király lett. Telt-múlt az idő, éldegéltek szépen minden különösebb baj nélkül. Hanem egy éjszaka arra ébredt a fiatal királyné, hogy az ura beszél valamit álmában. Figyelni kezdett, s mit nem hall?

– Hé, te fiú! – mondta a férje. – Varrd meg ezt a mellényt, vess foltot arra a nadrágra, de gyorsan, mert a nyakad közé csapok a rőffel! Ebből aztán tüstént kitalálta, kinek is lett a felesége! Reggel az volt az első dolga, hogy mindent elpanaszolt az apjának.

– Jaj, apámuram, nem híres vitéz ez, hanem csak egy szabó!

– Vigasztalódjál, kedves lányom – mondta neki a király -, majd elintézzük ezt a senkifiát! Ma éjszakára hagyd nyitva a hálószobátok ajtaját. Lesbe állítom odakint a szolgáimat; ha a szabó elaludt, rárontanak, megkötözik, és kihurcolják a kikötőbe. Ott horgonyoz egy nagy hajó, arra fölteszik: színét sem látjuk többé a senkiházinak, mert az a hajó még napkelte előtt kifut a tengerre, s ottfelejti majd az uradat valamelyik messzi-messzi szigeten. A királylány megnyugodott. „Még egy nap – gondolta -, aztán volt szabó, nincs szabó: egyszer s mindenkorra megszabadulunk tőle.“ Csakhogy a király fegyverhordozója kihallgatta az egész beszélgetést, és mert igen megkedvelte ifjú gazdáját, elárulta neki az egész tervet. „No, majd én túljárok az eszeteken!“ – fogadkozott magában a szabócska. Este rendes időben lefeküdt a feleségével együtt, befordult a falnak, s elkezdett horkolni, mint aki mélyen alszik, de persze csak tettette az alvást. Az asszonyka azonban azt hitte róla, hogy valóban elszenderült.

Kép: George Hinke (1883 – 1953)

Fölkelt, lábujjhegyen az ajtóhoz osont, kinyitotta, aztán visszabújt az ágyba. Abban a pillanatban megszólalt szép csengő hangon a szabócska:

– Hallod-e, te fiú, varrd meg ezt a mellényt, vess foltot erre a nadrágra, különben a nyakad közé csapok a rőffel! Hetet ütöttem egy csapásra, két óriást megöltem, az unikornist legyőztem, a vadkant elfogtam; csak nem ijedek meg attól a pár mihasznától, aki az ajtó előtt leselkedik! Azoknak meg, ahogy ezt meghallották, egyszeriben inukba szállt a bátorságuk, nyakukba kapták a lábukat, úgy elszaladtak onnét, mintha hét ördög kergetné őket. Így aztán a szabócska élete végéig megmaradt királynak.

Read another short fairy tale (5 min)

A róka meg a macska

A pásztorfiúcska

A paraszt meg az ördög

Learn languages. Double-Tap on one word.Learn languages in context with Childstories.org and Deepl.com.

Információk tudományos elemzéshez