A tizenkét tétlen szolga - Mese Grimm fivérek

Tizenkét szolga, akik egész nap semmit sem csináltak, éjszaka sem erőlködtek, hanem lefeküdtek a fűre, és dicsekedtek a tétlenségükkel. Az első így szólt: „Mi közöm nekem a lustaságodhoz, nekem kell törődnöm a sajátommal. A testem gondozása a fő feladatom, nem keveset eszem, és még többet iszom. Miután négyszer étkeztem, rövid ideig böjtölök, amíg újra megéhezem, és ez a legmegfelelőbb számomra. Nem nekem való korán kelni; amikor dél felé közeledik, már keresek magamnak nyugvóhelyet. Ha a gazda hív, pontosan úgy teszek, mintha meg sem hallottam volna, és ha másodszor hív, várok egy kicsit, mielőtt felkelek, és nagyon lassan megyek hozzá. Így az élet elviselhető.”

A második azt mondta: „Van egy lovam, amiről gondoskodnom kell, de a zablát a szájában hagyom, és ha nem akarom, nem adok neki enni, és azt mondom, hogy már megette. Én azonban lefekszem a zabládába, és négy órát alszom. Ezután kinyújtom az egyik lábamat, és néhányszor végigsimítom a ló testén, aztán megfésülöm és megtisztítom. Ki fog ezzel nagy üzletet csinálni? Mindazonáltal a szolgálat túl fáradságos nekem.”

A harmadik azt mondta: „Minek gyötörni magad munkával? Semmi sem lesz belőle! Lefeküdtem a napra, és elaludtam. Elkezdett esni egy kicsit, de miért keljek fel? Hagytam, hogy esni kezdjen az Isten nevében. Végül jött egy zápor, olyan erősen, hogy kitépte a hajam, lemosta, és lyuk keletkezett a koponyámon; rátettem egy gipsz, és utána minden rendben volt. Már több ilyen sérülésem is volt.”

A negyedik azt mondta: „Ha valami munkába kell fognom, először egy órát időzök, hogy erőt gyűjtsek. Aztán lassan nekilátok, és megkérdezem, nincs-e ott senki, aki segíthetne. Aztán rábízom a munka fő részét, és valójában csak nézem; de ez is túl sok nekem.”

Az ötödik azt mondta: „Mit számít ez? Gondolj csak bele, el kell vinnem a trágyát a ló istállójából, és meg kell raknom vele a szekeret. Lassan hagyom haladni, és ha felkaptam valamit a villára, csak félig emelem fel, aztán csak negyed órát pihenek, mielőtt teljesen bedobom. Elég, ha egy szekérnyit viszek ki napközben. Nincs kedvem magam munkával tönkretenni.”

A hatodik így szólt: „Szégyelld magad! Félek, hogy nem lesz munkám, de három hétig fekszem, és egyszer sem veszem le a ruháimat. Mi értelme becsatolni a cipődet? Hiába törődöm vele, hogy leesik a lábamról, mindegy. Ha felmegyek néhány lépcsőfokra, lassan felmegyek egyik lábam után a másikra, és megszámolom a többit, hogy tudjam, hol kell megpihennem.”

A hetedik így szólt: „Az nekem nem fog menni; a gazdám gondoskodik a munkámról, csakhogy ő nincs otthon egész nap. De én semmit sem hanyagolok el, olyan gyorsan futok, ahogy csak mászás közben lehet. Ha fel akarok menni, négy erős embernek kell teljes erejéből toltania. Odaértem, ahol hat férfi aludt egymás mellett egy ágyon. Lefeküdtem melléjük, és én is elaludtam. Nem ébresztettek fel többé, és amikor haza akartak vinni, nekik kellett cipelniük.”

A nyolcadik így szólt: „Tisztán látom, hogy én vagyok az egyetlen aktív fickó; ha egy kő fekszik előttem, nem veszem a fáradságot, hogy felemeljem a lábamat és átlépjek rajta. Lefekszem a földre, és ha vizes vagyok, sáros és poros, akkor is fekszem, amíg a nap újra meg nem szárít. Legfeljebb csak azért fordulok meg, hogy rám süssön.”

A kilencedik így szólt: „Így van! Ma előttem volt a kenyér, de túl tétlen voltam ahhoz, hogy elvegyem, és majdnem éhen haltam! Sőt, egy korsó is állt mellette, de olyan nagy és nehéz volt, hogy nem akartam felemelni, inkább szomjaztam. Már az is túl sok volt nekem, hogy megforduljak, egész nap úgy feküdtem, mint egy tuskó.”

A tizedik így szólt: „A lustaság szerencsétlenséget hozott rám, eltört a lábam és feldagadt a vádlim. Hárman feküdtünk az úton, és kinyújtózva feküdtem. Valaki jött egy szekérrel, és a kerekek átmentek rajtam. Visszahúzhattam volna a lábaimat, de nem hallottam a szekeret közeledni, mert a szúnyogok zümmögtek a fülem körül, bekúsztak az orromon, majd kimásztak a számon; ki veszi a fáradságot, hogy elűzze a férgeket?”

A tizenegyedik így szólt: „Tegnap átadtam a helyem. Nem volt kedvem többé a nehéz könyveket a gazdámhoz cipelni, vagy elvinni őket. Egész nap nem volt vége. De az igazat megvallva, elbocsátott, és nem tartott tovább magamnál, mert a ruháit, amiket a porban hagytam, mind molyrágta meg, és nagyon örülök neki.”

A tizenkettedik így szólt: „Ma ki kellett hajtanom a szekeret vidékre, szalmából ágyat vetettem magamnak, és jól aludtam. A gyeplő kicsúszott a kezemből, és amikor felébredtem, a ló majdnem kiszakadt, a hám eltűnt, a szíj, amivel a lovat a rudakhoz rögzítették, eltűnt, a nyakörv, a kantár és a zabla is. Valaki arra járt, és mindent elvitt. Ráadásul a szekér beleesett egy sárba, és ott beragadt. Ott hagytam, és újra kinyújtóztam a szalmára. Végül maga a gazda jött, és kitolta a szekeret, és ha nem jön, nem itt feküdnék, hanem ott, és teljes nyugalomban aludnék.”

Facebook

Whatsapp

Messenger Telegram

Olvass el egy 5 perces mesét

A csillagtallérok

A három testvér

A paraszt meg az ördög

Tanulj nyelveket. Koppints duplán egy szóra.Tanulj nyelveket kontextusban a Childstories.org és a Deepl.com segítségével.

Információk tudományos elemzéshez