Olvasási idő a gyermekek számára: 19 percek
Volt egyszer egy szabó és annak egy fia. Ez a gyerek olyan pöttömre sikerült, hogy amikor fölserdült, akkor sem lett nagyobb egy babszemnél. Apró volt a teste, de nagy a mersze. Egy szép napon odaállt az apja elé, kihúzta magát, és kijelentette:
– Édesapám, világot akarok látni!
– Jól van – mondta a szabó -, segítsen a jó szerencse! Fogott egy tűt, gyertyát gyújtott, az olvadt viaszból kis gömböt gyúrt, rászúrta markolatnak a tű tetejére, és átadta a parányi fegyvert a fiának.
– Nesze, most már kardod is van az útra – mondta.
– Köszönöm, apám – felelte a fiú -, megyek is hamarosan, csak előbb hadd költsük el együtt a búcsúebédet. Azzal kiszökdécselt a konyhába, megnézni, mit főz az édesanyja. Éppen fortyogott is valami a tűzhelyen egy jókora fazékban.
– Mit eszünk ma, édesanyám? – kotnyeleskedett Jankó. Az öreg szabóné nem szerette, ha sütés-főzés közben zavarják.
– Nézd meg magad, ha kíváncsi vagy rá – vetette oda. Babszem Jankó szerette a jó falatot, hogyne lett volna kíváncsi. Felugrott a tűzhelyre, félrebillentette kicsit a fedőt, és belekukkantott a fazékba. Hanem abból egyszeriben felcsapott a gőz, elkapta a kis embert, és uzsgyi! – kivitte a kéményen. A legényke egy ideig ott lovagolt a bodor felhőcskén, aztán szerencsésen leereszkedett a földre, körülnézett, s azt mondta:
– No kint vagyok hát a nagyvilágban! Elindult foglalkozást keresni magának. És mert otthon jól kitanulta a mesterségét , beszegődött egy szabóhoz segédnek. A mester meg volt elégedve a munkájával, Babszem Jankó is a helyével; csak egy kifogása volt: sehogyan sem találta elég jónak az ételt, amit az: asztalra adtak. Végül is kifogyott a béketűrésből, kiment a konyhába, és azt mondta:
– Hallja-e, mesterné asszony! Ha nem főz nekünk jobbat, holnap reggel odébbállok, és kiírom krétával a kapujukra:
Krumplihoz itt hús sose jár:
Isten veled, krumplikirály!
Az asszonyt elfutotta a méreg, fölkapott egy rongyot, hozzá akarta vágni a kis emberhez, de az elbújt egy gyűszű alá, és onnét öltögette a nyelvét.
– Megállj csak, majd ellátom én a bajodat! – pörölt a mesterné, de mire a gyűszűt fölemelte, Babszem Jankó már régen a rongy ráncában lapult; mikor pedig a gazdasszonya a rongyot is kirázta, ügyes szökkenéssel beugrott egy repedésbe az asztalon.
– Itt vagyok, ragyogok! – csúfolódott hol az asztalban, hol a fiókban, hol az egyik szék támláján. A mesterné végül mégis elcsípte, és kidobta a házból. A szabócska nagyot repült, még nagyobbat huppant, aztán talpon termett. lerázta magáról a port, és megint nekivágott a világnak. Ment, mendegélt, beért egy nagy erdőbe. Erősen alkonyodott már. Babszem Jankó körülkémlelt, hol lelhetne jó kényelmes szállást éjszakára. Látott is valami olyasmit, mint egy kisebb faderék gondolta: ez éppen megfelelő. Nekikészült, hogy leheveredjék a tövébe de a fa megmozdult, mert hát nem fa volt, hanem egy embernek a lába. Abban a pillanatban nyakon ragadták, magasba lódították, s hiába kapálódzott kezével-lábával, jó erősen fogta valaki a nyakát. Egy pillanatra el is szédült a nagy repülésben. Mire eszméletre tért, ott találta magát egy embernek a tenyerén s egy sereg borostás arcot látott. Mind őt lesték, s úgy szuszogtak hozzá, hogy szegény kis Babszem Jankónak valóságos orkán süvöltött a füle mellett.
– Nézd már ezt a Góliátot! – harsogta az egyik ember.
– Többet ér ez minden tolvajkulcsnál! – mondta a másik. – Nincs az a szűk kulcslyuk, amelyiken be ne férne!
– Hallod-e, fickó! – szólt a harmadik. – Jössz-e velünk a király kincstárába? Bebújsz a kulcslyukon, és kihajigálod nekünk a sok pénzt. Rendben van? Babszem Jankó töprengett egy kicsit, aztán ráállt a dologra. Most hát látta: rablók közé keveredett, s ha szépszerével nem megy velük, magukkal viszik erőszakkal. Beült hát az egyik rablónak a zsebébe, és mentek a kincseskamrához. Csakhogy őrizték ám azt erősen! Két szuronyos katona is állt az ajtajában. A rablók tanakodtak egy ideig, aztán legtanácsosabbnak azt tartották, ha megkerülik a házat, s elrejtőznek hátul a kincseskamra ablaka alatt, a bokrok közt, Babszem Jankó meg próbáljon meg valahogyan behatolni, hátha nem veszik észre az őrök a pöttömnyi legénykét.
– Ez így jó lesz – helyeselte Babszem Jankó a tervet -, csak aztán mind fölszedjétek ám, amit kihajigálok! Azzal nagy peckesen odalépkedett a kincseskamra vasalt ajtajához, s elkezdte szemügyre venni, nincs-e valahol hasadék az alján, hátha megtakaríthatja a fáradságot, s nem kell fölmásznia a kulcslyukig. Csakhamar föl is fedezett egy rést, éppen elég széles volt ahhoz, hogy becsússzék rajta. Hanem úgy látszik, elbízta magát a parányiságában, és nem ügyelt eléggé; mert az egyik silbak mégiscsak megpillantotta, amint befelé iparkodott.
– Nézd csak, milyen rusnya pók mászik ott – mondta a társának. – Agyontaposom.
– Hadd éljen szegény, nem vétett az neked – szólt a másik. Így aztán Babszem Jankó végül is szerencsésen bejutott a kincstárba. Kinyitotta az ablakot, pisszentett a rablóknak, azok előbújtak a bokrok közül, ő meg kezdte kihajigálni nekik az aranytallérokat. Amint így javában munkálkodik, egyszer csak hallja, hogy léptek közelednek, a kulcs csikordul a zárban: jön a király megszemlélni a kincseit. Nosza, gyorsan elbújt egy rakás arany mögé. A király rögtön észrevette, hogy a tallérjaiból jócskán hiányzik. Sehogyan sem foghatta meg, mi ennek az oka, ki lehet a tolvaj, hiszen a kulcsot magánál őrizte, lakatnak, zárnak semmi hibája nem volt, és az őrség is a helyén állt. Egy ideig töprengett, de mivel semmiféle magyarázatot nem talált a dologra, végül is visszatért a lakosztályába, hanem azért elmenőben odaszólt az őröknek:
– Halljátok-e, jobban vigyázzatok, valaki rájár a pénzre! A katonák megijedtek; és erősen fülelni kezdtek. Egyszer csak hallják ám, hogy odabent csendül-pendül, csörren-zörren az arany; mert amikor a király léptei eltávolodtak, és csend lett, Babszem megint nekilátott a munkának. Az őrök szaladtak hamar a kulcsért, jól bezsírozták, hogy ne csikorogjon, óvatosan kikattintották a zárat, aztán hopp! – beugrottak a kamrába, hogy lefüleljék a tolvajt. Babszem Jankó azonban fürgébb volt náluk: végigszaladt a fal mentén, bebújt a sarokba, és magára húzott egy aranytallért, még a füle hegye se látszott ki mögüle.
– Hol vagyok? Itt vagyok! – kiáltotta csúfondárosan. Mire az őrök odarohantak, már a másik sarokból kiabálta egy másik tallér mögül:
– Itt vagyok! Hol vagyok? Szegény katonák egy ideig ide-oda szaladgáltak a kincseskamrában, hanem aztán megunták, hogy így bolonddá tartják őket, bele is fáradtak a haszontalan hajszába; legyen, ami lesz! – gondolták, ráfordították a kulcsot a kamrára, leültek jobbról-balról a pántos ajtó mellé, és elaludtak a kimerültségtől. Babszem Jankó pedig mind egy szálig kihajigálta a rengeteg aranypénzt. A legutolsót jól megpörgette, röptében fölpattant rá, úgy suhant ki az ablakon. Dicsérték, magasztalták is a rablók:
– Szó, ami szó: igazi hős vagy! Akarsz-e a vezérünk lenni? Babszem Jankónak azonban nem fűlt a foga a rablóvezérséghez. „Hogyisne – gondolta magában -, hogy a végén akasztófára jussak!“ De a rablóknak csak annyit mondott nagy udvariasan:
– Köszönöm a megtiszteltetést; nem fogadhatom el, mert előbb világot szeretnék látni.
– Rendben van – mondták a rablók -, de akkor legalább osztozzunk meg a zsákmányon! Babszem Jankó azonban abból sem kért egyebet, mint egy lyukas krajcárt. Fölcsatolta derekára a kardját, elbúcsúzott a rablóktól, és nekiindult megint a világnak. Itt is, ott is munkába állt, de mindenütt hamarosan kitelt az ideje mert sehogyan sem bírta az állandóságot. Sok bolyongás után végül is beállt szolgának egy fogadóshoz. A szolgálólányok azonban nem szívelhették, mert a pöttöm emberke minden titkos dolgukat kileste.
– Amióta ez a mihaszna itt van, még egy üveg bort sem csenhetünk el a pincéből – mondogatták egymás közt, és legszívesebben eltüntették volna a föld színéről. De hát hogyan tüntessék el? Megjött annak is az alkalma. Egyszer az egyik lányt leküldték a kertbe füvet kaszálni. Babszem Jankó ott ugrált a közelében, egyik fűszálról a másikra szökdécselt. „Megállj gondolta a lány -, most elbánok veled!“ – azzal meglendítette a kaszát, és egyetlen suhintással levágta Babszem Jankó alatt a füvet. Az még csak meg se nyikkanhatott: a lány gyorsan összemarkolta a friss szénát, kendőbe kötötte, aztán Babszem Jankóstul odavetette a tehenek elé. Volt azok közt egy nagy fekete jószág, az egyszeriben lenyelte Jankót, úgyhogy a sok fű közt semmi bája nem lett. Sűrű sötétség volt a tehén bendőjében, még csak egy árva gyertyaszál sem égett benne. A kis legény nagyon rosszul érezte magát ebben a fekete éjszakában. Alig várta, hogy alkalom kerülközzék a jeladásra. Kínálkozott is hamarosan, mert már elérkezett a fejés ideje. Mikor a feketére került a sor, Babszem Jankó nagyot kiáltott:
Hoppla-hó! Hoppla-hó! Tele van a csobolyó!
De hiába, elveszett a hangja a tehénbőgésben. Fejés után lement a fogadós az istállóba, megállt a fekete előtt, azt mondta:
– Ezt a jószágot holnap le kel! vágni. Babszem Jankó megijedt, teli torokból kiabálni kezdett:
– Engedjetek ki! Itt ülök benne!
– Hol? – kérdezte a gazda, mert hallotta a hangot, de el sem tudta képzelni, honnét jön.
– Hát a feketében! – kiáltotta Jankó.
– Ugyan ne bolondozzál velem! – mondta mérgesen a fogadós, mert azt hitte, hogy a csaposlegény tréfálkozik, és elment. Másnap reggel levágták a tehenet, apróra földarabolták, de Babszem Jankóban szerencsére nem esett kár, mindössze csak annyi történt vele, hogy belekeveredett a kolbászhúsba. Megsózták, megborsozták, megpaprikázták, hogy csak úgy prüszkölt tőle, aztán jött a böllér, és egy csomó szalonnakocka meg egy marék daráit hús társaságában beletöltötte Babszem Jankó a kolbászhéjba. Hát ez meglehetősen szűk kvártély volt! Ráadásul füstre akasztották a kéménybe; ott aztán aszalódhatott volna ítéletnapjáig. Szerencsére úgy tél dereka táján vendég érkezett a fogadóba, és mindenáron kolbászt akart enni reggelire.
– Hozz egy szálat a füstről! – mondta a fogadósné a konyhalánynak, az meg éppen azt akasztotta le, amelyikben Babszem Jankó telelt. Lekerült hát a füstről, de most jutott ám csak veszedelembe! A fogadósné nekiállt a szeletelésnek, szisszent az éles kés, hullott az egyik szelet a másik után, Babszem Jankó meg csak kapdosta a fejét jobbra is, balra is, nehogy véletlenül az ő nyakát is elvágják. Mikor aztán az egyik szelettel végre kifordult a konyhadeszkára, nem sokat teketóriázott, kapta magát, és megugrott. Ebben a házban annyi baj érte már, egy pillanatig sem akart tovább itt maradni. Nyakába vette a lábát, s uccu neki! – meg sem állt, míg ki nem ért a mezőre.
– Csakhogy végre szabad eget látok! – fohászkodott föl, s éppen egy nagyot akart szippantani a hűs levegőből, mikor egy kódorgó róka merő szórakozottságból egy szöcskével együtt őt is bekapta. A szabócska összeszedte minden erejét, megvetette a lábát róka koma garatjában, jól megkapszkodott, nehogy lecsusszanjon, s elkezdett kiabálni:
– Mi dolog ez, róka testvér! Én vagyok az, Babszem Jankó, én akadtam a torkodon, engedj ki!
– Igaz – mondta a róka -, minek is nyelnék le ilyen semmiséget? Ha megígéred, hogy nekem adod az apád tyúkjait, kijöhetsz. Babszem Jankó mindent megígért. Erre a róka nemcsak hogy kiengedte, hanem még haza is vitte. Otthon nagyon megörültek Babszem Jankónak, és cserébe odaadták érte az egész baromfiudvart. De mert az öreg szabónak mégiscsak fájt egy kicsit a szíve a szép fehér meg kendermagos tyúkjaiért, Babszem Jankó elébe állt, s azt mondta:
– Sose búsulj, édesapám, hoztam ám neked valamit a tyúkjaid helyett! Azzal nagy büszkén odaadta neki a lyukas krajcárt, amit a vándorútján szerzett.

Kontextus
Értelmezések
A mese nyelvészeti elemzése
A „Hüvelyktyű vándorútja” egy klasszikus Grimm fivérek mese, amely bemutatja Babszem Jankó kalandos utazását a világ körül. Jankó, bár aprócska méretű, bátorsága és leleményessége révén számos izgalmas helyzetbe kerül. Elhagyja otthonát, hogy világot lásson, és útközben különböző kalandokba keveredik, melyek során találkozik rablókkal, szolgai munkát vállal, sőt, egy róka torkában is kiköt. Mindezek ellenére mindig sikerül túljárnia ellenségei eszén, és végül épségben hazatér családjához. A mese központi mondanivalója, hogy az ügyesség és intelligencia gyakran többet ér, mint a fizikai erő, és a valódi kincs nem feltétlenül anyagi formában jelenik meg.
A „Hüvelyktyű vándorútja“ egy tanulságos mese, amely számos értelmezést kínál a hallgatók és olvasók számára.
Kalandvágy és bátorság: A mese főszereplője, Babszem Jankó, a világot akarja látni, és bár apró termetű, nagy a bátorsága. Ez a motívum arra ösztönözhet, hogy ne becsüljük alá magunkat a méretünk, képességeink vagy bármilyen más korlátunk miatt. A bátorság és az önbizalom fontos eszköze a kalandok és kihívások leküzdésének.
Ravaszság és találékonyság: Jankó számos veszéllyel néz szembe, legyen szó akár rablókról, a kincstár őrzéséről vagy éppen a kolbászba kerülésről, és mindig képes alkalmazkodni a helyzethez. Ez az üzenet hangsúlyozza a találékonyság és a ravaszság fontosságát az élet bonyodalmainak kezelésében.
Az igaz értékek felismerése: Bár Jankó elutasítja a rablóvezérséget és a nagy zsákmányt, mert világot szeretne látni, ezzel megmutatja, hogy az anyagi javaknál fontosabbak lehetnek az élmények és a saját álmaink megvalósítása. Ez a szemlélet arra ösztönöz, hogy fedezzük fel, mi az, ami igazán fontos számunkra az életben.
A hazatalálás öröme: Végül Jankó visszatalál a családjához, és bár csak egy lyukas krajcárt hoz magával, a szülők így is örömmel fogadják. Ez az elem a családi kötődés és a haza melegségének fontosságát hangsúlyozza, amely biztonságot és szeretetet nyújt, függetlenül attól, hogy mit hozunk magunkkal a világjárásból.
A mese tehát arra tanít, hogy a legkisebbek is képesek nagy dolgokra, és nem szabad alábecsülni saját képességeinket és bátorságunkat a nagyvilág kihívásaival szemben.
„Hüvelyktyű vándorútja“ a Grimm fivérek egyik klasszikus meséje, amely tele van kalanddal és tanulsággal. A történet főszereplője Babszem Jankó, egy apró fiú, aki noha fizikailag kicsi, bátor és eltökélt. A mese számos fordulatot tartalmaz, Jankó számos kalandba bonyolódik bele apró termete miatt, amik nemcsak humorosak, hanem tanulságosak is.
Nyelvészeti szempontból a mese gazdag német lírai elemekkel, melyeket a magyar fordítás is visszaad. Az elbeszélés használ különféle stílusjegyeket, mint például a megszemélyesítés („egy sereg borostás arcot látott“, „a mesterné végül mégis elcsípte“), és az ismétlés („Hol vagyok? Itt vagyok!“). Ezen elemek színesítik és érdekessé teszik a történetet, valamint elősegítik az olvasó vagy hallgató képzeletét.
A mese világosan bemutatja, hogy a bátorság és leleményesség fontosabbak lehetnek, mint a fizikai erő. Jankó apró mérete ellenére is képes nagy tettekre, és a bölcsességével képes túlélni és boldogulni az életben. A történetben az új helyzetekhez való alkalmazkodás és az okos cselekvés fontossága is megjelenik, melyek örök érvényű tanulságokat hordoznak magukban.
A Grimm testvérek meséi általában bővelkednek erkölcsi tanulságokban, és „Hüvelyktyű vándorútja“ sem kivétel ez alól. A főhős alakja példát mutat arra, hogy a kitartás és az önbizalom mennyire fontos az élet során, miközben a mese szórakoztató módon közvetít fontos értékeket.
Információk tudományos elemzéshez
Mutatószám | Érték |
---|---|
Szám | KHM 45 |
Aarne-Thompson-Uther-Index | ATU Typ 700 |
Fordítások | DE, DA, ES, PT, FI, HU, IT, JA, NL, PL, RU, VI, ZH |
Björnsson olvashatósági mutatója | 43.1 |
Flesch-Reading-Ease Index | 18.3 |
Flesch–Kincaid Grade-Level | 12 |
Gunning Fog Index | 16.2 |
Coleman–Liau Index | 12 |
SMOG Index | 12 |
Automatizált olvashatósági Index | 9.1 |
Karakterek száma | 11.644 |
Betűk száma | 9.320 |
Mondatok száma | 159 |
Szavak száma | 1.753 |
Átlagos szavak mondatonként | 11,03 |
Több mint 6 betűs szavak | 562 |
A hosszú szavak százaléka | 32.1% |
A szótagok száma | 3.675 |
Átlagos szótagok szavanként | 2,10 |
Három szótagú szavak | 522 |
Százalékos szavak három szótaggal | 29.8% |