Olvasási idő a gyermekek számára: 18 percek
Volt egyszer egy szabó és annak egy fia. Ez a gyerek olyan pöttömre sikerült, hogy amikor fölserdült, akkor sem lett nagyobb egy babszemnél. Apró volt a teste, de nagy a mersze. Egy szép napon odaállt az apja elé, kihúzta magát, és kijelentette:
– Édesapám, világot akarok látni!
– Jól van – mondta a szabó -, segítsen a jó szerencse! Fogott egy tűt, gyertyát gyújtott, az olvadt viaszból kis gömböt gyúrt, rászúrta markolatnak a tű tetejére, és átadta a parányi fegyvert a fiának.
– Nesze, most már kardod is van az útra – mondta.
– Köszönöm, apám – felelte a fiú -, megyek is hamarosan, csak előbb hadd költsük el együtt a búcsúebédet. Azzal kiszökdécselt a konyhába, megnézni, mit főz az édesanyja. Éppen fortyogott is valami a tűzhelyen egy jókora fazékban.
– Mit eszünk ma, édesanyám? – kotnyeleskedett Jankó. Az öreg szabóné nem szerette, ha sütés-főzés közben zavarják.
– Nézd meg magad, ha kíváncsi vagy rá – vetette oda. Babszem Jankó szerette a jó falatot, hogyne lett volna kíváncsi. Felugrott a tűzhelyre, félrebillentette kicsit a fedőt, és belekukkantott a fazékba. Hanem abból egyszeriben felcsapott a gőz, elkapta a kis embert, és uzsgyi! – kivitte a kéményen. A legényke egy ideig ott lovagolt a bodor felhőcskén, aztán szerencsésen leereszkedett a földre, körülnézett, s azt mondta:
– No kint vagyok hát a nagyvilágban! Elindult foglalkozást keresni magának. És mert otthon jól kitanulta a mesterségét , beszegődött egy szabóhoz segédnek. A mester meg volt elégedve a munkájával, Babszem Jankó is a helyével; csak egy kifogása volt: sehogyan sem találta elég jónak az ételt, amit az: asztalra adtak. Végül is kifogyott a béketűrésből, kiment a konyhába, és azt mondta:
– Hallja-e, mesterné asszony! Ha nem főz nekünk jobbat, holnap reggel odébbállok, és kiírom krétával a kapujukra:
Krumplihoz itt hús sose jár:
Isten veled, krumplikirály!
Az asszonyt elfutotta a méreg, fölkapott egy rongyot, hozzá akarta vágni a kis emberhez, de az elbújt egy gyűszű alá, és onnét öltögette a nyelvét.
– Megállj csak, majd ellátom én a bajodat! – pörölt a mesterné, de mire a gyűszűt fölemelte, Babszem Jankó már régen a rongy ráncában lapult; mikor pedig a gazdasszonya a rongyot is kirázta, ügyes szökkenéssel beugrott egy repedésbe az asztalon.
– Itt vagyok, ragyogok! – csúfolódott hol az asztalban, hol a fiókban, hol az egyik szék támláján. A mesterné végül mégis elcsípte, és kidobta a házból. A szabócska nagyot repült, még nagyobbat huppant, aztán talpon termett. lerázta magáról a port, és megint nekivágott a világnak. Ment, mendegélt, beért egy nagy erdőbe. Erősen alkonyodott már. Babszem Jankó körülkémlelt, hol lelhetne jó kényelmes szállást éjszakára. Látott is valami olyasmit, mint egy kisebb faderék gondolta: ez éppen megfelelő. Nekikészült, hogy leheveredjék a tövébe de a fa megmozdult, mert hát nem fa volt, hanem egy embernek a lába. Abban a pillanatban nyakon ragadták, magasba lódították, s hiába kapálódzott kezével-lábával, jó erősen fogta valaki a nyakát. Egy pillanatra el is szédült a nagy repülésben. Mire eszméletre tért, ott találta magát egy embernek a tenyerén s egy sereg borostás arcot látott. Mind őt lesték, s úgy szuszogtak hozzá, hogy szegény kis Babszem Jankónak valóságos orkán süvöltött a füle mellett.
– Nézd már ezt a Góliátot! – harsogta az egyik ember.
– Többet ér ez minden tolvajkulcsnál! – mondta a másik. – Nincs az a szűk kulcslyuk, amelyiken be ne férne!
– Hallod-e, fickó! – szólt a harmadik. – Jössz-e velünk a király kincstárába? Bebújsz a kulcslyukon, és kihajigálod nekünk a sok pénzt. Rendben van? Babszem Jankó töprengett egy kicsit, aztán ráállt a dologra. Most hát látta: rablók közé keveredett, s ha szépszerével nem megy velük, magukkal viszik erőszakkal. Beült hát az egyik rablónak a zsebébe, és mentek a kincseskamrához. Csakhogy őrizték ám azt erősen! Két szuronyos katona is állt az ajtajában. A rablók tanakodtak egy ideig, aztán legtanácsosabbnak azt tartották, ha megkerülik a házat, s elrejtőznek hátul a kincseskamra ablaka alatt, a bokrok közt, Babszem Jankó meg próbáljon meg valahogyan behatolni, hátha nem veszik észre az őrök a pöttömnyi legénykét.
– Ez így jó lesz – helyeselte Babszem Jankó a tervet -, csak aztán mind fölszedjétek ám, amit kihajigálok! Azzal nagy peckesen odalépkedett a kincseskamra vasalt ajtajához, s elkezdte szemügyre venni, nincs-e valahol hasadék az alján, hátha megtakaríthatja a fáradságot, s nem kell fölmásznia a kulcslyukig. Csakhamar föl is fedezett egy rést, éppen elég széles volt ahhoz, hogy becsússzék rajta. Hanem úgy látszik, elbízta magát a parányiságában, és nem ügyelt eléggé; mert az egyik silbak mégiscsak megpillantotta, amint befelé iparkodott.
– Nézd csak, milyen rusnya pók mászik ott – mondta a társának. – Agyontaposom.
– Hadd éljen szegény, nem vétett az neked – szólt a másik. Így aztán Babszem Jankó végül is szerencsésen bejutott a kincstárba. Kinyitotta az ablakot, pisszentett a rablóknak, azok előbújtak a bokrok közül, ő meg kezdte kihajigálni nekik az aranytallérokat. Amint így javában munkálkodik, egyszer csak hallja, hogy léptek közelednek, a kulcs csikordul a zárban: jön a király megszemlélni a kincseit. Nosza, gyorsan elbújt egy rakás arany mögé. A király rögtön észrevette, hogy a tallérjaiból jócskán hiányzik. Sehogyan sem foghatta meg, mi ennek az oka, ki lehet a tolvaj, hiszen a kulcsot magánál őrizte, lakatnak, zárnak semmi hibája nem volt, és az őrség is a helyén állt. Egy ideig töprengett, de mivel semmiféle magyarázatot nem talált a dologra, végül is visszatért a lakosztályába, hanem azért elmenőben odaszólt az őröknek:
– Halljátok-e, jobban vigyázzatok, valaki rájár a pénzre! A katonák megijedtek; és erősen fülelni kezdtek. Egyszer csak hallják ám, hogy odabent csendül-pendül, csörren-zörren az arany; mert amikor a király léptei eltávolodtak, és csend lett, Babszem megint nekilátott a munkának. Az őrök szaladtak hamar a kulcsért, jól bezsírozták, hogy ne csikorogjon, óvatosan kikattintották a zárat, aztán hopp! – beugrottak a kamrába, hogy lefüleljék a tolvajt. Babszem Jankó azonban fürgébb volt náluk: végigszaladt a fal mentén, bebújt a sarokba, és magára húzott egy aranytallért, még a füle hegye se látszott ki mögüle.
– Hol vagyok? Itt vagyok! – kiáltotta csúfondárosan. Mire az őrök odarohantak, már a másik sarokból kiabálta egy másik tallér mögül:
– Itt vagyok! Hol vagyok? Szegény katonák egy ideig ide-oda szaladgáltak a kincseskamrában, hanem aztán megunták, hogy így bolonddá tartják őket, bele is fáradtak a haszontalan hajszába; legyen, ami lesz! – gondolták, ráfordították a kulcsot a kamrára, leültek jobbról-balról a pántos ajtó mellé, és elaludtak a kimerültségtől. Babszem Jankó pedig mind egy szálig kihajigálta a rengeteg aranypénzt. A legutolsót jól megpörgette, röptében fölpattant rá, úgy suhant ki az ablakon. Dicsérték, magasztalták is a rablók:
– Szó, ami szó: igazi hős vagy! Akarsz-e a vezérünk lenni? Babszem Jankónak azonban nem fűlt a foga a rablóvezérséghez. „Hogyisne – gondolta magában -, hogy a végén akasztófára jussak!“ De a rablóknak csak annyit mondott nagy udvariasan:
– Köszönöm a megtiszteltetést; nem fogadhatom el, mert előbb világot szeretnék látni.
– Rendben van – mondták a rablók -, de akkor legalább osztozzunk meg a zsákmányon! Babszem Jankó azonban abból sem kért egyebet, mint egy lyukas krajcárt. Fölcsatolta derekára a kardját, elbúcsúzott a rablóktól, és nekiindult megint a világnak. Itt is, ott is munkába állt, de mindenütt hamarosan kitelt az ideje mert sehogyan sem bírta az állandóságot. Sok bolyongás után végül is beállt szolgának egy fogadóshoz. A szolgálólányok azonban nem szívelhették, mert a pöttöm emberke minden titkos dolgukat kileste.
– Amióta ez a mihaszna itt van, még egy üveg bort sem csenhetünk el a pincéből – mondogatták egymás közt, és legszívesebben eltüntették volna a föld színéről. De hát hogyan tüntessék el? Megjött annak is az alkalma. Egyszer az egyik lányt leküldték a kertbe füvet kaszálni. Babszem Jankó ott ugrált a közelében, egyik fűszálról a másikra szökdécselt. „Megállj gondolta a lány -, most elbánok veled!“ – azzal meglendítette a kaszát, és egyetlen suhintással levágta Babszem Jankó alatt a füvet. Az még csak meg se nyikkanhatott: a lány gyorsan összemarkolta a friss szénát, kendőbe kötötte, aztán Babszem Jankóstul odavetette a tehenek elé. Volt azok közt egy nagy fekete jószág, az egyszeriben lenyelte Jankót, úgyhogy a sok fű közt semmi bája nem lett. Sűrű sötétség volt a tehén bendőjében, még csak egy árva gyertyaszál sem égett benne. A kis legény nagyon rosszul érezte magát ebben a fekete éjszakában. Alig várta, hogy alkalom kerülközzék a jeladásra. Kínálkozott is hamarosan, mert már elérkezett a fejés ideje. Mikor a feketére került a sor, Babszem Jankó nagyot kiáltott:
Hoppla-hó! Hoppla-hó! Tele van a csobolyó!
De hiába, elveszett a hangja a tehénbőgésben. Fejés után lement a fogadós az istállóba, megállt a fekete előtt, azt mondta:
– Ezt a jószágot holnap le kel! vágni. Babszem Jankó megijedt, teli torokból kiabálni kezdett:
– Engedjetek ki! Itt ülök benne!
– Hol? – kérdezte a gazda, mert hallotta a hangot, de el sem tudta képzelni, honnét jön.
– Hát a feketében! – kiáltotta Jankó.
– Ugyan ne bolondozzál velem! – mondta mérgesen a fogadós, mert azt hitte, hogy a csaposlegény tréfálkozik, és elment. Másnap reggel levágták a tehenet, apróra földarabolták, de Babszem Jankóban szerencsére nem esett kár, mindössze csak annyi történt vele, hogy belekeveredett a kolbászhúsba. Megsózták, megborsozták, megpaprikázták, hogy csak úgy prüszkölt tőle, aztán jött a böllér, és egy csomó szalonnakocka meg egy marék daráit hús társaságában beletöltötte Babszem Jankó a kolbászhéjba. Hát ez meglehetősen szűk kvártély volt! Ráadásul füstre akasztották a kéménybe; ott aztán aszalódhatott volna ítéletnapjáig. Szerencsére úgy tél dereka táján vendég érkezett a fogadóba, és mindenáron kolbászt akart enni reggelire.
– Hozz egy szálat a füstről! – mondta a fogadósné a konyhalánynak, az meg éppen azt akasztotta le, amelyikben Babszem Jankó telelt. Lekerült hát a füstről, de most jutott ám csak veszedelembe! A fogadósné nekiállt a szeletelésnek, szisszent az éles kés, hullott az egyik szelet a másik után, Babszem Jankó meg csak kapdosta a fejét jobbra is, balra is, nehogy véletlenül az ő nyakát is elvágják. Mikor aztán az egyik szelettel végre kifordult a konyhadeszkára, nem sokat teketóriázott, kapta magát, és megugrott. Ebben a házban annyi baj érte már, egy pillanatig sem akart tovább itt maradni. Nyakába vette a lábát, s uccu neki! – meg sem állt, míg ki nem ért a mezőre.
– Csakhogy végre szabad eget látok! – fohászkodott föl, s éppen egy nagyot akart szippantani a hűs levegőből, mikor egy kódorgó róka merő szórakozottságból egy szöcskével együtt őt is bekapta. A szabócska összeszedte minden erejét, megvetette a lábát róka koma garatjában, jól megkapszkodott, nehogy lecsusszanjon, s elkezdett kiabálni:
– Mi dolog ez, róka testvér! Én vagyok az, Babszem Jankó, én akadtam a torkodon, engedj ki!
– Igaz – mondta a róka -, minek is nyelnék le ilyen semmiséget? Ha megígéred, hogy nekem adod az apád tyúkjait, kijöhetsz. Babszem Jankó mindent megígért. Erre a róka nemcsak hogy kiengedte, hanem még haza is vitte. Otthon nagyon megörültek Babszem Jankónak, és cserébe odaadták érte az egész baromfiudvart. De mert az öreg szabónak mégiscsak fájt egy kicsit a szíve a szép fehér meg kendermagos tyúkjaiért, Babszem Jankó elébe állt, s azt mondta:
– Sose búsulj, édesapám, hoztam ám neked valamit a tyúkjaid helyett! Azzal nagy büszkén odaadta neki a lyukas krajcárt, amit a vándorútján szerzett.
Információk tudományos elemzéshez
Mesebeli statisztikák | Érték |
|---|---|
| Szám | KHM 45 |
| Aarne-Thompson-Uther-Index | ATU Typ 700 |
| Fordítások |  |
| Björnsson olvashatósági mutatója | 44.5 |
| Flesch-Reading-Ease Index | 17.8 |
| Flesch–Kincaid Grade-Level | 12 |
| Gunning Fog Index | 16.3 |
| Coleman–Liau Index | 12 |
| SMOG Index | 12 |
| Automatizált olvashatósági Index | 9.5 |
| Karakterek száma | 11.788 |
| Betűk száma | 9.468 |
| Mondatok száma | 159 |
| Szavak száma | 1.753 |
| Átlagos szavak mondatonként | 11,03 |
| Több mint 6 betűs szavak | 586 |
| A hosszú szavak százaléka | 33.4% |
| A szótagok száma | 3.685 |
| Átlagos szótagok szavanként | 2,10 |
| Három szótagú szavak | 527 |
| Százalékos szavak három szótaggal | 30.1% |
Képforrások: © Andrea Danti / Shutterstock
