Olvasási idő: 20 percek
Egyszer egy öregember maga elé hívta a három fiát. – Vén vagyok már – mondta -, érzem, közeleg a halálom. Pénzem nincs, de azért nem távozom üres kézzel a világból. Egyikőtöknek hagyok egy kakast, a másik kap egy kaszát, a harmadiké meg legyen ez a macska. Haszontalan jószágoknak látszanak, de csak rajtatok áll, hogy szerencsét csináljatok velük. Keressetek olyan országot, ahol az ilyesmit nem ismerik. Meglátjátok, egykettőre boldogultok velük.
Az öreg ezután nemsokára meghalt. A testvérek illendően eltemették, aztán a legidősebb azt mondta:
– Útnak indulok, megpróbálom, mire megyek a kakasommal. Szegények vagyunk, legalább addig is kevesebb kenyér fogy a háznál, amíg odajárok. Hóna alá vette az örökségét, és nekivágott vele a világnak. De bármerre ment, mindenütt ismerték a kakast. A városokban ott ült a tornyok tetején a szélkakas, csikorgott, s ide-oda forgott a szélben; a falvakban meg úton-útfélen igazi, élő kakasok kukorékoltak.
„No, szegény jó édesapám, te aztán eltaláltad, hogyan csinálják a szerencsét!“ – gondolta magában a fiú, mikor már vagy a hetedik országot rótta, de még csak ügyet sem vetettek sehol a kakasára.
Végül elért a tengerhez, nagy bújában hajóra szállt, s eljutott egy távoli szigetre.
Alighogy a partra lépett, összesereglett a város apraja-nagyja, mozdulni se lehetett a kikötőben; mutogatták egymásnak, mi van a fiú hóna alatt, s egyre azt kérdezték:
– Mi az? Mi az?
– Kakas – felelte a fiú:
– Hát az mire jó? – faggatták tovább.
A fiú látta, hogy itt még hírből sem ismerik a kakast; kiállt hát a főváros piacának a kellős közepére, és elkezdte magasztalni a jószágát.
– Ide nézzetek! Ez aztán a nemes állat! Rubinpiros koronája van, és sarkantyút hord, mint egy vitéz. Ráadásul az időjósláshoz is ért. Hárma rikkant minden éjjel, és jelenti, hány óra van; a harmadik rikkantás után fölkel a nap. Ha pedig nappal szól, bizonyosak lehettek benne, hogy idő változás lesz.
Ámult-bámult a nép, és fenn virrasztott egész éjjel, úgy leste nagy gyönyörűséggel, hogyan jelenti harsány hangon a kakas kettőkor, négykor meg hatkor az időt. Mikor aztán a harmadik kakasszó után fölkelt a nap, vége-hossza nem volt az ujjongásnak, csodálkozásnak, lelkesedésnek.
– Meg kell szereznünk ezt a csodaállatot! – mondták.
Küldöttséget szerveztek, a fiú elébe vonultak, és megkérdezték, eladná-e a kakasát, és ha igen, mennyiért.
– Annyi aranyért, amennyit egy szamár elvisz a hátán – felelte a legény.
– No, az igazán nem sok ilyen ritka kincsért! – mondták, és megadták neki, amit kért.
A két kisebbik testvérnek leesett az álla, mikor a bátyjuk beállított az udvarba arannyal megrakott szamarával.
A középső rögtön kijelentette:
– Én is útra kelek, hátha aratok valamit a kaszámmal!
Sok országot bejárt, de akármerre járt, mindenütt ismerték már a kaszát. Szegény fiúnak kezdett felkopni az álla és hervadni a reménysége. Bánatában ő is hajóra szállt, s ő is eljutott egy távoli szigetre.
A kikötőben jól megnézték, miféle furcsa holmit cipel a hátán, soha életükben nem láttak még olyat; de hagyták, hadd menjen vele, amerre akar. A fiú nekivágott a határnak. Éppen nyár eleje volt, aratásidő. Amerre csak nézett, mindenütt tiszta búza ringott, simogatta az enyhe szél a bókoló kalászokat.
„Ha másképpen nem boldogulok – gondolta a fiú -, beállok aratómunkásnak, legalább megkeresem a kenyeremet.“
Mikor a búzamező végére ért, olyasmit látott, hogy elhűlt tőle. Ágyúkat vontattak a tábla szélére, tüzérek sürögtek-forogtak, parancsok harsantak, aztán egyszerre megdördültek az ágyúk, és iszonyatos zenebonával okádni kezdték a tüzes golyókat.
A fiú lesunyta a fejét, nehogy eltalálják, és egy golyó levigye a kobakját. Nézett jobbra, nézett balra, kereste az ellenséget, de mert egy árva lelket nem látott se közel, se távol a tüzéreken kívül, végül is a közelükbe óvakodott, s egy fatörzs mögül odakiáltott az egyik katonának:
– Mi az, koma, kitört a háború?
– Dehogy tört! – bosszankodott a katona az ostoba kérdésen. – Nem látod, hogy aratunk?
No, most már a fiú megértette, hogy ez itt így szokás: ha a gabona beérik, ágyúval akarják levágatni. Csak hát az ilyesmi elég bizonytalan dolog. Az egyik lövés magasabbra sikerült a kelleténél, a másik meg szár helyett a kalászt találta el, s úgy szétszórta a magot, hogy mind kárba ment. S ráadásul a nagy lárma!
„Ha itt a fél ország nem süket, hát senki!“ – gondolta.
Megvárta, míg tűzszünet lett, akkor előlépett a fa mögül, megfente a kaszáját, beállt a táblába, és vágni kezdte a búzát.
Dőltek az arany rendek; a mi emberünk csak úgy vágta szépen a gabonát, s közben mosolygott a bajusza alatt, mert mire a harmadik rendet vágta, már ott tátotta a száját az egész hadsereg a tábla szélén. Messziről fényes hintókban, pompás paripákon jött a vezérkar megszemlélni, mi történik.
Megfújták a trombitákat, a fiút tisztességgel odavezették a tábornok elé, és föltették neki a kérdést, eladja-e csodálatos szerszámát, s ha igen, mennyiért.
– Egy jó lóért meg annyi aranyért, amennyit elbír – felelte a fiú. Megadták neki örömmel. Bezzeg csodálkoztak rajta otthon, amikor beállított a szerzeményével! Csak a legkisebb testvérnek fájt a szíve: lám, a két bátyja mát gazdag, egyedül őneki nincs semmije a macskáján kívül.
– Nekem nincs itt tovább maradásom – mondta -, nem eszem a más kenyerét, én is elindulok szerencsét próbálni!
A bátyjai marasztalták, kérlelték, ne menjen, maradjanak együtt, ami az egyiké, az a másiké is, megosztoznak testvériesen mindenen; de hiába, a legkisebbik fiút csak nem lehetett jobb belátásra bírni.
– Én sem a máséból akarok élni, hanem a saját szerencsémet akarom megcsinálni.
No, nem sok kilátása volt rá, az egyszer biztos! Országról országra vándorolt, de mindenütt annyi volt a macska, hogy még az útfélre is jutott belőlük. Ha városba vitt az útja, ott sétáltak a tetőkön; ha falun ment át, ott szunyókáltak a konyha küszöbén; ha meg falu és város közt a szabad határban járt, nem ott látta őket egerészni a tarlókon?
Végül úgy elbúsult, hogy már látni sem akarta ezt a világot, legszívesebben kivándorolt volna belőle a macskájával. Utoljára is leült egy nagy kőre a tengerparton, gondolta, beleveti a macskáját a hullámokba, aztán magát is elemészti bennük. Hanem aztán mégis jobbat eszelt ki: hajóra szállt, addig utazott a tengeren, ameddig a hajó vitte.
Mikor kikötöttek, nekiindult a városnak, hátha talál valami munkát, amiből megélhet maga is meg a macskája is. Ide is, oda is bekopogtatott a boldogtalan, de mindenütt elutasították.
– Fölfogadni valakit? Ugyan, hogy képzeled! Örülünk, ha nekünk magunknak marad egy falatka kenyér!
Mikor már vagy a hatodik helyen hallotta ugyanezt, s mindenütt csak kedvetlen, savanyú arcokat látott, mintha az egész országot ecetbe mártották volna, nem állta meg tovább, megkérdezte:
– De hát mi bajotok van tulajdonképpen? Látom a nagy hombárokról, hogy bőven teremhet gabonátok, az utcáitok tele vannak üzletekkel, a házaitok szépek, tágasak; csupa vidámságnak kellene lennie, mégis olyan itt minden, mint egy temetésen. Mi bánt hát?
– Az egerek! – jajdultak fel. – Tönkretesznek az egerek: megeszik a gabonánkat, megrágják a bútorunkat, aláfúrják a házainkat, még a végén odáig merészkednek, hogy minket is megölnek. Nincs segítség, megemészt mindnyájunkat az egérveszedelem!
– Hát a királyotok miért nem intézkedik? – kérdezte a fiú, s rákoppintott a macska orrára, mert a cirmos már igen nyugtalankodott az egérszag miatt.
– A királyunk! – legyintettek búsan. – Szegény királyunk egészen odavan, se nappala, se éjjele; maholnap a saját palotájából is kikergetik az egerek.
A fiú megmutattatta magának, merre visz az út a palotába, és jelentkezett a királynál a macskával.
– Uram királyom, csak egy kegyet kérek tőled: engedd meg, hogy ma éjszaka itt háljak az állatommal a palotádban, mégpedig abban a teremben, ahol a legtöbb az egér!
– Van az itt bőven mindenütt! – sóhajtotta a király. De azért találtak mégis egy termet, ahol még a szokottnál is több volt; oda bevitték a fiú vacsoráját, s rázárták az ajtót. Az udvar meg, élén a királlyal, kivonult a szabad ég alá, mert meleg nyár volt, s ott mégsem háborgatták őket úgy az egerek.
A fiú megvacsorázott, de a macskának nem adott egy falatot sem, nehogy elverje az éhét. Mikor jóllakott, kényelmesen lefeküdt, és útjára engedte a cirmost.
Reggel jön az udvarmester, bekopogtat a fiúhoz, belép a terembe, és majd hanyatt vágódik a meglepetéstől. A macska ott hever középütt, a pocakja, mint a duda, körülötte pedig terítve a padló döglött egerekkel.
Az udvarmester, ahogy magához tért, rohant a királyhoz elújságolni, mit látott. A király fölsietett a palotába, és a tulajdon szemével is megbizonyosodott a dologról. Azt sem tudta, hová legyen örömében, meghúzatta a harangokat, egész országra szóló ünnepséget rendelt el, és rögtön meg akarta tenni a fiút hercegnek.
Hanem az elhárította a megtiszteltetést.
– Nem kívánok én herceg lenni, haza akarok menni a falumba, de ha akarjátok, jó pénzért nálatok hagyom az egérölőmet.
– És mit kérsz érte? – tudakolta a király.
– Egy öszvért, megrakva annyi arannyal, amennyit elbír.
– Ha csak ilyen csekélység a szíved vágya! – mondta a király, és azonnal kiadta a parancsot a kincstárnokának: rakják meg arannyal az ország legerősebb öszvérét, s adják a fiúnak.
Így hát a három testvér közül ő járt a legjobban, mert tudvalevő, hogy az öszvér mind a szamárnál, mind a lónál jobban bírja a terhet.
És ezzel vége is volna a mesének, ha a macska ott nem maradt volna a királyi palotában. De ott maradt; igen jól érezte magát, és buzgón öldöste az egereket. Csak egy baj volt: hogy a fiú elfelejtette meghagyni az udvarmesternek, hogy az egerek mellé vizet is adjanak ám a macskának!
Mint már mondtam, meleg nyár volt; a nagy munkában alaposan kimelegedett a cirmos, és erősen megszomjazott. Abbahagyta hát egy kicsit a vadászást, fölszegte a fejét, és nagyot kiáltott:
– Nyau! Nyau!
Nosza, megrettent a király, megrémült az egész udvari nép; hanyatt-homlok kiszaladtak a palotából. Kint aztán nyomban tanácsot tartottak, meghányták-vetették, mit tegyenek, és végül úgy döntöttek, követeket küldenek a macskához, fölszólítják, hagyja el a palotát.
– Az egereket megszoktuk már – mondta az udvarmester -, inkább emésszen meg az a veszedelem, mint hogy egy ilyen rettenetes szörnyeteg zsarnokoskodjék rajtunk!
Igen ám, de ki legyen a követ? Nem akadt az egész udvartartásban, aki önként vállalkozott volna a kockázatos feladatra. Végül sorsot húztak, és a sor a király főpohárnokára esett.
– Se feleségem, se családom – mondta búsan a főpohárnok -, se asszony nem sirat, se gyerek nem jajgat utánam, ha odaveszek; szívesen föláldozom életemet a te nyugalmadért, uram királyom!
Azzal kihúzta magát és peckesen, gyászosan, méltóságteljesen, mint aki a halálba megy, fölvonult a palotába. Ott találta a macskát az egyik teremben, amint éppen egy egeret pofozott nagy mérgesen. Mélyen meghajolt előtte, és annak rendje és módja szerint átadta neki a nagytanács üzenetét:
A macska egy kukkot sem értett az egészből; csak azt látta, hogy az ember nem hozott vizet; hát nagy keservesen rányivákolt:
– Nya-u! Nya-u!
A főpohárnok soha életében nem hallott macskanyávogást; úgy értette, mintha az egérölő fölháborodva azt felelné az üzenetre:
– Vagy úgy? Vagy úgy?
Iszonyúan megijedt, kihátrált az ajtón, aztán rohant le a kertbe a királyhoz, ahogy csak öreg lábai bírták.
– Uram királyom, nem akar kimenni! – rebegte.
– Hát ha magától nem megy, kényszeríteni kell! – mondta kemény elszánással a király.
Ágyúkat vontattak szembe a palotával, kihirdették az ostromállapotot, riadóra fúvatták a kürtöket, aztán kiadták a parancsot a támadásra. Eldördültek az ágyúk, tüzet fogott a tető, recsegve-ropogva égett a palota. A macska ijedten fülelt föl a zenebonára, aztán mikor a tűz addig a teremig harapódzott, amelyikben őcirmossága éppen az egereket öldökölte – se szó, se beszéd, kiugrott az ablakon, és világgá szaladt.
Az ostrom pedig tovább folyt, dörögtek a sortüzek, omlottak a falak, aztán mikor elérkezettnek látszott rá az idő, a király parancsot adott a rohamra. A gyalogság szuronyt szegezve benyomult a palotába, de bizony nem lelt benne mást, mint egy halom füstölt egeret meg a nagy semmit.
Facebook 
Whatsapp 
Messenger 
Telegram
Kontextus
Értelmezések
A mese nyelvészeti elemzése
A Grimm testvérek meséje, „Három szerencsések“, arról szól, hogy egy öregember három fiának különleges örökséget hagy: egy kakast, egy kaszát és egy macskát. A fiai először haszontalannak tartják ezeket az ajándékokat, de apjuk tanácsát követve olyan országokat keresnek, ahol ezeket még nem ismerik, hogy szerencsét próbáljanak.
Az első fiú, akinek a kakas jut, egy tengerentúli szigetre utazik, ahol a lakosok még sosem láttak kakast. Mikor látják, hogy háromszor kukorékol az éjszaka folyamán és jelenti az időt, lenyűgözi őket. A fiú eladja a kakast annyi aranyért, amennyit egy szamár elbír.
A középső fiú kaszájával próbál szerencsét, és egy szigeten találkozik egy katonasággal, amely ágyúval próbálja aratni a gabonát. Miután megmutatja, hogyan kell kaszával aratni, eladja a szerszámát egy lóért és annyi aranyért, amennyit az elbír.
A legkisebb fiú, aki a macskájával indul el, egy olyan országba érkezik, ahol a lakosságot az egerek terrorizálják. A király palotájában egy este alatt a macska megszabadítja az épületet az össze egértől. A király örömében meg akarja tenni a fiút herceggé, de ő inkább annyi aranyat kér, amennyit egy öszvér elbír.
A fiúkat végül mind gazdagon jutalmazzák, mindegyikük sikerrel járt az apjuk ajándékaival, így az öreg három fia szerencsével tér haza. A mese tanulsága, hogy sokszor az, amit haszontalannak vagy értéktelennek gondolunk, valahol máshol igazi kincs lehet.
A „Három szerencsések“ című mese, amelyet a Grimm fivérek írtak, több érdekes értelmezést is magában rejt.
Kreativitás és találékonyság: A mese egyik központi üzenete az, hogy az eszközök – még ha első ránézésre jelentéktelennek tűnnek is – használatán múlik a siker. A három fiú különböző tárgyakat örököl, és mindegyiküknek saját maguknak kell rájönniük, hogyan hasznosíthatják azokat. A kreatív gondolkodás és a találékonyság segíti őket abban, hogy szerencsések legyenek.
Szemléletváltás: A mese azt is hangsúlyozza, hogy nézőpontváltoztatásra van szükség ahhoz, hogy felismerjük a lehetőségeket. A fiúk külön-külön olyan országokba utaznak, ahol az általuk ismert dolgok újdonságnak számítanak. Ez a változás ad számukra lehetőséget arra, hogy szerencsét csináljanak.
A siker relatív volta: A mese bemutatja, hogy a siker mibenléte országról országra változhat. Ami az egyik helyen közönséges, az máshol különleges kincs lehet. Ez rámutat arra, hogy a siker nem abszolút érték, hanem a kontextustól és a körülményektől függ.
A megosztás fontos szerepe: A testvérek végül mind gazdagok lesznek, és a történet sugallhatja, hogy a közös elosztás és az összefogás (amelyet a legkisebb fiú is elutasít az elején) előrébb vihet, mint az önérdek és az önzés.
Az esetlegesség szerepe: Végül, de nem utolsó sorban, a mese arra is rámutat, hogy a szerencse (amelyet az örökségek képviselnek) véletlenszerűen oszlik meg az emberek között, és sokszor nem lehet előre látni, hogy mi válik értékessé.
Összességében a Grimm testvérek meséje nemcsak szórakoztató történet, hanem mélyebb társadalmi és filozófiai kérdések vizsgálatára is lehetőséget teremt.
Ez a mese, „Három szerencsések“ a Grimm fivérek gyűjteményéből, remek példája annak, hogyan fordítható a szerencse és a találékonyság az előnyünkre még a legváratlanabb helyzetekben is. A történet főmotívuma, hogy az öregember által a fiainak hagyott látszólag haszontalan tárgyak — a kakas, a kasza és a macska — valójában nagy értéket képviselnek olyan helyeken, ahol nem ismertek. Ez a mese arra is rámutat, hogy az egyéni értékek és tudás a környezet és a körülmények függvényében változó lehet. A fiúknak ki kellett lépniük a saját komfortzónájukból, hogy megtalálják azt az országot, ahol az ő „szerencséjük“ megvalósulhat.
Nyelvészeti szempontból érdekes a mese egyszerű, mégis kifejező nyelvezete, ami jellemző a Grimm-mesékre. A történet struktúrája klasszikus hármas szabályt követi, mely a mese dramaturgiájában gyakran visszatérő elem. A mese tanulsága az, hogy nem mindig a közvetlenül látható értékek a legfontosabbak, és hogy a találékonyság és a kitartás meghozhatja gyümölcsét, bárhová is vezessen az élet útja. Az állatokkal és a természet erejével való kapcsolat hangsúlyozása szintén gyakori elem a népmesékben, hangsúlyozva az ember és a természet közti kölcsönhatást.
A mese végül megmutatja, hogy a legkisebb fiú támogatása és az emberek segítése révén nemcsak saját magán segített, hanem egy egész királyságot mentett meg az egerektől, így ő lett a testvérek közül a legsikeresebb.
Információk tudományos elemzéshez
Mutatószám | Érték |
|---|---|
| Szám | KHM 70 |
| Aarne-Thompson-Uther-Index | ATU Typ 1650 |
| Fordítások | EN, ZH, ES, FR, RU, CZ, PT, JA, DE, VI, TR, IT, PL, NL, EL, DA, BE, BG, SK |
| Björnsson olvashatósági mutatója | 45,2 |
| Karakterek száma | 12.148 |
| Betűk száma | 9.715 |
| Mondatok száma | 142 |
| Szavak száma | 1.853 |
| Átlagos szavak mondatonként | 13,05 |
| Több mint 6 betűs szavak | 596 |
| A hosszú szavak százaléka | 32,2% |
| Típus-token arány (TTR) | 0,535 |
| Mozgóátlagos típus-token arány (MATTR) | 0,842 |
| Szöveges lexikai diverzitás mértéke (MTLD) | 202,1 |
| Hapax legomena | 802 |
| Átlagos szóhossz | 5,25 |
| Mondathossz mediánja | 12,0 |
| Mondathossz 90. percentilise | 24,0 |
| Közvetlen beszéd aránya | 1,8% |
| Mondatkomplexitás | 2,56 |
| Kötőelemek | 72 |
| Referenciális kohézió | 0,005 |
| Szereplő-/névjelöltek | nincs |
| Szereplők együtt-előfordulási hálózata | nincs |
| Motívum-/címkejelöltek | Grimm fivérek |
